A Budapesten élő, igencsak fiatal Nacsinák Dávid évek óta gyűjti a kistérség bányászmúltjának emlékeit, és azt tervezi, köpeci nagyszüleinek udvarán – még idén nyáron – múzeumot rendez be. A kiinduló darabokat nem kellett keresnie, mert a családban is volt bányász, néhány emlékként őrzött szerszám akadt otthon is, s amikor híre ment, mibe kezdett, ismerősök üzenték, van náluk is elvihető, csak a helyet foglaló kacat. Ma már vagy hetven, Erdővidék bányászmúltjához köthető tárgy van birtokában, s minden bizonnyal, amint híre megy, mennyire elkötelezett az ügy mellett, megtöbbszörözi az állományt, mert az ismerősöknek sok az ismerőse.
A gyűjtéssel párhuzamosan Dávid filmkészítésbe is kezdett. A Youtube nyilvános videomegosztóra eddig három, a köpeci bányavállalat múltjához kapcsolódó kisfilm került fel, és készülőben a negyedik is, gondolatban pedig még jó néhány. Az Erdővidéki Bányászati Múzeum néven közzétett alkotásain látszik (és többször hallatszik), hogy nem hivatásos filmkészítő készítette azokat, de amiatt nem szabad nyomban leinteni; akit a téma kicsit is érdekel, mindenképp nézze meg: a képsorokon a fényes múlt és a dicstelen jelen elevenedik meg kendőzetlenül. Valójában a közös múlt és az emlékek megőrzésére irányuló felhívásként lehet értelmezni.
A legrégebb közzétett film a Barót II-es bánya (felhagyott szénbánya épületei) címet viseli. A felvétel remek időjárási viszonyok közt, napfényes időben készült, jól kivehető lenne minden épület, de egykori rendeltetésük csak a képsorok közé csempészett magyarázattal érthető. Mert a múltat nem ismerő szemlélődő csak romhalmazt lát mindenhol – nincs olyan része, ami kicsit is ép maradt volna, a törmelék vastagon áll, a magasba vivő lépcsőn karfa hiányzik, az emeletek közt méretes lyukakon lehet átlátni –, s nem azt, hogy ott valaha irodaépület, mosdó és öltöző, kazánház vagy éppen bolt volt.
A Barót központjában, a polgármesteri hivatallal szemben található központi bányairodáról készült film sem nyújt sokkal vidámabb képet. A kapu környékét úgy benőtte a növényzet, hogy az út felől a bejárati ajtó nem is látszik, hátul a garázs környéke vízzel van elárasztva – a nád is megtelepedett már ott! –, parkolójában autók rozsdállnak. Bent mintha megállt volna az idő. A régi feliratok a helyükön, néhány ajtón kiolvasható, ki dolgozott ott valaha, akad olyan iroda is, ahol még rendezetten állnak a porlepte iratok, az asztalon pedig ott az ottfelejtett tintásüveg; vastag porréteg és mély csend mondja el, ott már mindennek lealkonyodott.
A harmadik film a Technika-telepet mutatja be Veres Gyula idegenvezetésével. A nyugalmazott főraktárnok 33 évet és nyolc hónapot dolgozott ott, ismeri tehát minden kövét, minden zugát, jó emlékezőtehetségének köszönhetően könnyen sorolja, hol ki dolgozott, mi volt ott, ahol most csupasz falak, bokrokkal magasan benőtt épületek, üresen tátongó, vízzel vagy szeméttel teli gödrök vannak.
A képsorok szomorúan mesélnek az erdővidéki bányászat közel százötven éves múltjáról. De jó, hogy mesélnek, mert a rendkívüli történetek közül néhány még megmenekíthető. Mert az Erdővidék arcát hosszú időn át rengeteg tekintetben megszabó múlt ezen szeletét veszni hagyni nem szabad. Amit még lehet, mihamarabb be kell gyűjteni.
