– Mit nevetsz, Béka öcsém? – kérdezte a holló.
– Semmi, semmi, kedves Holló nővér – válaszolta a béka –, szóra sem érdemes, csak azon nevettem, hogy milyen szerencsém van. Az apám ugyanis itt lakik, éppen ezen a tetőn. Rendkívül erős, roppant haragos természetű ember. Bizonyosan bosszút állna azon, aki bántani merészelne engem.
A holló bizony nem nagyon örült e szavaknak, s jobbnak látta, ha biztonságosabb helyen fogyasztja el zsákmányát. Átröppent hát a tető másik oldalára, az esőcsatorna mellé. Itt pihent pár pillanatig, s már éppen neki akart kezdeni a lakomának, amikor észrevette, hogy a béka megint jóízűen kuncog.
– Hát most mit nevetsz, Béka öcsém? – kérdezte.
– Semmi, semmi, kedves Holló nővér, szóra sem érdemes – válaszolt a béka, – csak eszembe jutott, hogy a nagybácsim, aki az apámnál is erősebb, éppen ezen a helyen éldegél. Aligha vinné el szárazon, aki engem bántani merne.
A holló most már nagyon megijedt, s elhatározta, hogy elrepül a tetőről. Így is tett. Csőrébe kapta zsákmányát, s a közeli kút kávájára szállt, s ott letette. Már éppen neki akart kezdeni az evésnek, amikor a béka megszólalt:
– Amint látom, kedves Holló nővér, nagyon tompa a csőröd. Nem kellene megélesítened, mielőtt enni kezdesz? Nézd csak ott azt a követ! Pompásan megfenhetnéd rajta!
A holló megfogadta a tanácsot, a kőhöz reppent, fenni kezdte a csőrét. Amint egy pillanatra hátat fordított a kútnak, a béka nagyot ugrott s eltűnt a mély vízben. A holló csak akkor vette észre, hogy a béka eltűnt, amikor már jól megfente a csőrét. Visszareppent a kútkávára, ide nézett, oda nézett, jobbra-balra forgatta a fejét, de a békát csak nem látta sehol. Végül megsejtette, hogy alighanem a kútban van, s kiáltozni kezdett:
– Béka öcsém, kedves Béka öcsém, már megijedtem, hogy elvesztél! Jó éles a csőröm, gyere ki, hadd egyelek meg!
– Ó, de sajnálom, kedves Holló nővér – válaszolta a béka –, képzeld csak, nem tudok felmászni a kút oldalán. Gyere le értem, ha meg akarsz enni! – szólt, majd lemerült a mély víz fenekére.