Örkény István egyperces novelláiból készült a Cimborák Bábszínház Részeg halottakat nem szolgálunk ki című kirakat-előadása, amellyel a járványügyi intézkedések állandó módosításaira reagált a társulat. Konkrétan nem kapcsolódik a koronavírushoz az előadás tematikája, csupán annyiban rímel a járványhelyzetre, hogy abszurd pillanatokat ábrázol. Hisz az elmúlt másfél évünk olyan volt sok szempontból, akár egy abszurd színjáték, fenekestül felfordult az életünk, nem értettük a dolgok közötti összefüggéseket.
Például hosszas egyeztetést követően ezt az előadást is csak most engedték bemutatni, amikor végre élőben is találkozhat a társulat a közönséggel. Pedig tavaly ősszel éppen azért tervezték „kirakatszínháznak”, hogy megfeleljen a járványügyi előírásoknak, szabadtéren ülhessenek a nézők, ne legyen közvetlen kapcsolat közöttük és a színészek között.
Az előadás tehát a Tamási Áron Színház kirakatában játszódik, főtérre épített nézőtér előtt, és késő este kezdődik. Örömmel látjuk újra a régi pezsgést a főtéren, a teraszok tele vannak, jönnek-mennek a fiatalok. Ilyenkor már van, aki bátrabb a szokásosnál, talán ezért is van körülkerítve a nézőtér nagy fekete paravánokkal. Ezeken ilyen és ehhez hasonló feliratok vannak: A sétányokon papírpénzt szétdobálni tilos. A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos. Vigyázat, a kapu harap!...
A járványügyi intézkedésekre rímelve – melyek értelmében a különböző eseményekre való belépéshez sok helyen személyi igazolványt és oltási igazolványt kérnek – az előadás szervezői személyi igazolványt és hajgumit kérnek a belépéshez. Legalábbis ezt hirdetik mindenhol. A személyi igazolványra egy matricát ragasztanak, mintha szavazásra érkeztünk volna, ennek felirata azonban egészen más jellegű... Az előadás végén egy közvélemény-kutatás kérdőívét osztogatják a távozó nézőknek, mely a korábbi ötletek nagy részéhez hasonlóan ugyancsak Örkényhez kapcsolódik. A kérdések nyomán azt próbálják kideríteni, hogy miként vélekednek az emberek hazánk múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Vajon érezzük-e a XXI. század emberének magányosságát, és melyek a kulturális igényeink?
A nézőtérre való belépés előtt fejhallgatókat osztogatnak a nézőknek, különben nem lehetne hanggal is kommunikálni a kirakatüvegen keresztül. A paravánok mögött csak annyi szék van, hogy minden néző tökéletesen ráláthasson az aprócska színpadra. A fejhallgató játékos kipróbálása már része az előadásnak. Ezután bemutatkoznak a játszók, majd a bábokat is megismerhetjük. Síkbábok, talán kartonra rajzolva. Gyönyörűek, varázslatosak. A szemek mozognak, ettől meghökkentően élővé válik az arcuk, a kezük, lábuk is mozog, forog az autó kereke... Az egész produkció varázslatos hangulatú, rengeteg színes fényjátékkal. Időnként úgy érezzük magunkat, mintha filmet vagy rajzfilmet néznénk, mintha átmenet lenne ez a különös művészeti forma a film és a színház között.
Több rövid történetet láthatunk, Örkény István abszurd egyperceseit. A szöveg zseniális, a tálalás hozzá méltóan igényes, aprólékos gonddal kidolgozott. Az első jelenet egy feje tetejére állt világról szól, ezért megpróbálnak rávenni bennünket, hogy fordítsunk hátat a kirakatnak, tegyük szét lábainkat, majd lehajolva és a lábaink között kinézve kövessük a történéseket. Mivel ebben a késői órában már egyetlen józan néző sem engedelmeskedik ennek a felszólításnak, inkább ők játsszák el fejjel lefelé az előadást. A szó szoros értelmében. Vagyis szokatlanul izgalmas dolgok történnek a „színpadon”, például fejjel lefelé szolgálják fel a sört, ugyanígy korcsolyáznak a jégen, a koporsót felfelé temetik el, és természetesen a hó is felfelé hull. Aztán megtudjuk, hogy nincs semmi újság, csak kettényílt egy sír, és feltámadt egy hölgy, aki 1848-ban hunyt el. Kicsit eldiskurál a temetőben tartózkodókkal a klórozott ivóvízről, aztán visszamászik. A harmadik jelenetnek különlegesen szép a díszlete és a fényei. Itt egy rádióban elhangzó hír a központi gondolat, miszerint eljött a világvége, így tehát azok járnak a legjobban, akik épp most halnának meg...
Valójában messze túlmutat az előadás a közéleti aktualitásokon, tartalmi és formai szempontból is művészet a javából. Talán csak a ritmusa tűnik túl visszafogottnak, vontatottnak. Kissé nyomasztónak is hat ez a tömény abszurd a késő estében, de a tévészerűen világító doboz az aprócska, de precízen kidolgozott látványelemekkel csodálatos mesevilágba röpít el, valahová az álom és ébrenlét határára.
Az alkotók bevallása szerint a rendező maga az élet, de ez azért emberi fejekkel is jól ki volt találva. Érezzük mögötte a rendezőt, dramaturgot, tervezőket akkor is, ha nemcsak egy-egy személy neve társul ezekhez az alkotói tevékenységekhez. A produkció elgondolkodtat a helyzetünkről, de nem mutat kiutat, nem kínál megoldási lehetőségeket – mint az abszurd általában. Kissé lemondóan csak valami olyasmit sugall, hogy „megette a fene az egészet”.