Beszélgetés Kovács István megválasztott unitárius püspökkelAz isteni rend szerint élni

2021. augusztus 6., péntek, Riport

A Magyar Unitárius Egyház zsinata Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkészt, az egyház eddigi közügyigazgatóját választotta a felekezet 32. püspökének. Az új egyházfővel búcsúztatásának másnapján, beiktatásának előestéjén elképzeléseiről, terveiről, de az egyetlen erdélyi fogantatású felekezet általános gondjai­ról is beszélgettünk (a több évtizedes ismeretségünk okán is személyes hangnemben). Kovács István többek között kifejtette: az unitárius egyház értékrendjében szétválaszthatatlan a nemzet és hitünk szolgálata, fontosnak tartja az együttműködést a többi keresztény egyházzal, a püspöki kerekasztalok újjáélesztését, intézményesítését, de szólt a közösségi értékek erősítéséről, valamint arról is, hogy Székelyföld belső anyaország szerepe felértékelődött. 

  • Kovács István és utódja, Péterfi Ágnes a búcsúztató istentiszteleten
    Kovács István és utódja, Péterfi Ágnes a búcsúztató istentiszteleten

– Egy ilyen tisztség elnyerése után mi változik meg? Az ember, a lelkész életében, munkájában, netán gondolkodásában?
– Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, az kicsit olyan, mint amikor tetőre ér, és egyszerre megvilágosodnak dolgok, új perspektívába kerülnek. Valószínű, hogy nem lesz bölcsebb, csak a helyzet kényszeríti ki belőle azt, hogy felelősségteljesebben, nagyobb értő szándékkal nézzen mindenre, mint korábban. Érzem azt, hogy mekkora nagy felelősség súlya van rajtam, és ebben annyira lesz erőm az elképzeléseimet, álmaimat, céljaimat megvalósítani, amennyire lesz bennem alázat. És az abból megszülető bölcsesség, kisugárzás. Hiszen egy ilyen helyzetben az ember fényforrás kell hogy legyen, ihlető és iránymutató, és ez egy óriási felelősség. Senki nem született bele abba, hogy ezt kirázza a kisujjából. Nagyon sok alázat, munka, imádság kell. De nem úgy, hogy kérjük a Jóistent, hogy előregyártott termékként adja, amit kérünk. Az imádság azt a lehetőséget adja meg, hogy a döntéseid mindig a magasabb összefüggésekkel összhangban legyenek. Ez változott, hogy a létemet összhangba kell hoznom a magasabb összefüggésekkel, a nagy isteni renddel.

– Készültél erre a feladatra?
– A mindenkori munkámat a legjobban akartam elvégezni, de mindig éreztem a szolgálatban a nagyobb felelősségvállalás késztetését. Ezért vállaltam Sepsiszentkirály után – ahol nagyon jól éreztem magam – a sepsiszentgyörgyi nagyobb közösség szolgálatát, majd egyéb tisztségeket. Az, hogy a nemzetem, az egyházam, a keresztény értékek szolgálata itt együtt valósulhat meg, rendkívül jó érzéssel tölt el, és hogy milyen tisztségben teszem ezt, az másodlagos. Úgy látom, hogy a feladatok engem keresnek meg, és nem fordítva.

– Egy olyan egyház vezetését vállaltad, amely – azon túl, hogy az egyedüli erdélyi gyökerű – az egyedüli egységes Kárpát-medencei magyar egyház. Ezt hogyan kell, hogyan lehet vezetni? Az adminisztratív dolgok vagy az eszmei megközelítés az elsődleges?
– Mindkettő, de az adminisztratív szempontok előtt van mindig az eszmei megközelítés. Magához az adminisztratív egyesítéshez, hogy a két egyházrész (az erdélyi és a magyarországi – szerk. megj.) a trianoni trauma után száz évvel ismét egy test legyen, kellett a magasabb eszmei töltet, akarat. Mert ha ilyen módon tudjuk bár részben kiköszörülni a trianoni csorbát, akkor meg kell tennünk. Ebben természetesen ott van az a mély parancs, hogy mi mélyen át­érezzük a népegyházi feladatot, a nemzeti eredetünkből adódó, történelmileg is meghatározott összefonódást a nemzettel, annak kultúrájával. Valójában a mi értékrendünkben szétválaszthatatlan a nemzet és a hitünk szolgálata. Sőt, amikor megemlékeztünk a vallásszabadság törvényének kihirdetéséről, ezt a négyszázötven éves hatalmas kincset a többi felekezettel együtt ünnepelve mutattuk fel. Hiszen itt egy össznemzeti értékről van szó, egy pillanatig sem gondoltuk, hogy ez a mi kis unitárius vívmányunk. Felemelő volt, amikor minden magyar történelmi egyház püspökével együtt ünnepeltünk Tordán, és együtt fogalmaztuk meg, hogy ezen a talajon állunk, elkötelezettek vagyunk a nemzet szolgálatának imperatívusza mellett.

– Pedig a közbeszédben leg­liberálisabbnak tartott történelmi egyházunk manapság más, divatosabb irányba is tájékozódhatna...
– Be kell vallanom, hogy a mai értelemben használt liberalizmus nagyon távol áll tőlem. A diktatúrában, amelyben felnőttünk, még nagyon szimpatikus volt ez az eszmekör, mert a szabadságról szólt, a nyugati eldorádóról, ahová vágytunk innen, a sötét kommunizmusból. Ez radikálisan megváltozott, a szabadsággal együtt immár aligha emlegethető a mai nyugati liberális eszme. Mert számomra a szabadság az az isteni renddel megegyező szabadság, ami szent és magasztos. Amiről a vallásszabadság törvénye beszél, az az isteni renddel megegyező másság elfogadásáról szól. Arról, hogy Isten imádásából egymás torkának nem eshetünk, hanem el kell fogadnunk egymást olyannak, amilyenek vagyunk, tisztelni, sőt, ünnepelni kell a másságot, mert ez az egyetlen esély a túlélésre. A babitsi sorok rímelnek erre: „...akinek lelkében szép az ének, / az hallja más énekét is szépnek”, hiszen akinek lelkében szép és hiteles a hite, az tudja igazán a másik ember hitét szépnek látni és ünnepelni. Sajnos, a mai liberalizmus a mindent szabad elvét vallja, ami nem szabadság, hanem szabadosság és a gyökerek megtagadása. A hitből fakadó, az Isten előtt kitárulkozó ember szabadsága mindenféle diktatúra, akár a liberális diktatúra ellen is való, mert tiszteletben tartja azt a medret, amelyben a normális emberi élet zajlik. Akárcsak a folyómeder, amelyben tiszta víz folyik, s ha eltűnik a meder, a táj is elmocsarasodik.

– Ez a szabadosság azonban itt zörget mindennapjaink kapuján. Mit tud tenni az egyház, az egyházfő, hogy ezt megakadályozza, vagy leg­alább lassítsa a folyamatokat?
– Mint minden ideológiai diktatúra, ez is a hülyítéssel kezdődik: a személyiség, a nembeli emberi küldetés, az isteni eredet letagadásával, elhazudásával, hogy az embert eszközzé, fogyasztóvá, szavazógéppé lehessen degradálni. Hát éppen ez az egyház egyik legfontosabb szerepe, hogy felébreszti az embert a nembeli küldetésére, az isteni eredetére, hogy nem csak fogyasztó, hogy csoda, hogy az ember bármennyire új dolgokat keres, végső soron ugyanazt az utat járja, mint elődei. Mert együtt vagyunk a régiekkel, és a felelősségünk által az eljövendő nemzedékekkel is. A vallásos felébredésnek az egyik nagy titka éppen az, hogy a jelenbe behozza a múlt gyökereit és a jövővel szembeni felelősséget. És mindazt, ami szent, ami szép, ami igazi, ami hiteles, ami nem műanyag, ami nem ízfokozóval létrehozott valami – és itt akár a művészeti alkotásokra is gondolhatunk –, ami nem hamis, ami nem a folyton újjal ágáló egocentrizmus, azt helyezi az életünk középpontjába. Hogyan ismerjük ezt fel? Hát úgy, hogy ott van benne a szeretet, a szolgálat kézjegye, az alázat, és ott van abban a felismerésben, hogy ott kell élned, ahol a gyökereid táplálnak. Az az ördögi ezekben az ideológiai diktatúrákban, hogy a humanizmus burkába bújnak, felemelni a feketéket, az elnyomottakat, holott ez már nem róluk szól, hanem arról, hogy lerombolni mindent, ami korábbi, átírni a történelmet.

– Hogyan lehet mindezt egy egyházi keretben megvalósítani?
– Egyetlen egyházi keretben talán sehogy. Ezért fontos, hogy a keresztény egyházak vezetői rádöbbenjenek, hogy lejárt a hitviták korszaka, hogy mennyire fontos tisztán tartani azt a bizonyos medret. Mindenkinek megvan egy partszakasza, amiért ő felel. Csakis együttműködve, együtt tudjuk megtölteni az életet azokkal az értékekkel, amiket ez a posztmodernitás ki akar lúgozni. Ezért a templomok üzenetén túl, a lelkeket és lelkiismeretet ébresztgető szolgálaton túl a közösség szolgálatában kell állnunk, őrizni és erősíteni a közösségek értékeit. Őrizni a család szentségét azáltal hogy megáldjuk az egybekelőket, megkereszteljük a gyermekeket és elbúcsúztatjuk az elmenőket. Éltetni a társadalom szent sejtjét, amelyet szintén kikezdett már az ideológiai diktatúra. Az adott közösségek hagyományainak éltetése nem azt jelenti, hogy relikviákat őrzünk. Csak akkor tesszük ezt, ha mi bitangolunk el a közösségünktől, netán megtagadjuk ezeket az értékeket. Az egészséges élet az, amikor örvendünk és megünnepeljük az élet nagy szakaszait, örvendünk a közösségnek, örvendünk a tágabb értelemben vett nagy közösségnek, a nemzetnek. Ezért a mi erdélyi létünkben a politikai színtér mellett az egyházaknak közösségi ügyekben is véleményt kell formálniuk. És nem külön-külön, hanem együttműködve. Nagyon fontosnak tartom a püspöki kerekasztal újjáélesztését, intézményesítését, hogy akár a politikum felé is egységesen tudjunk fellépni. De az unitárius egyház is sokat tehet, például azzal, hogy azt a pezsgést, amit legutóbb a 2018-as jubileumi év hozott, továbbvisszük. Úgy érzem, hogy a nagy történelmi pillanatok, a reformáció, aztán a felvilágosodás vagy a reformkor mind egyfajta közösségi felébredésről szólt. Egy-egy nagy eszme képes egy egész egyházat, sőt, egy egész nemzetet átfűteni, dinamizálni. Ezt szeretném továbbvinni. Rendkívül jó példával szolgál az ifjúsági egyletünk, amely harminc éve töretlenül rendkívüli szolgálatot tesz az egyháznak, vagy a segélyszolgálatunk, amely immár önerőnkből, fiatalokat bevonva és nem külföldi segélyekre várva szolgálja a rászorulókat, újabban pedig a Hármaskötél családszolgálatunk. A kétségtelenül nehéz helyzetekből is vissza kell találni a derűt, optimizmust és kreativitást kisugárzó állapotba. Fel kell ismerni ezeket a kitörési lehetőségeket nyújtó pillanatokat és eszközöket. A közügyek vonatkozásában például legutóbb a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtésének sikere volt ilyen. Amit igazán ünnepelhetünk, amiből erőt meríthetünk, ami megmutatja, hogy a nehézségek közepette is tudunk továbblépni. Az egyház a maga eszközeivel ezt a jó hangulatot generálva erősítheti meg a gyülekezeteket.

– Immár történelmi felekezeteink többségét székelyföldi, sőt, háromszéki származású, egykor itt szolgáló egyházfő vezeti. Milyen üzenete lehet ennek?
– Ez is jelzi, hogy Székelyföld belső anyaország szerepe felértékelődött. Az érzelmi megközelítésen túl ezt a felelősséget kell kivetíteni a nehezebb helyzetben lévő szórványközösségekre. Például mi sepsiszentgyörgyi gyülekezetként nagyon szoros kapcsolatot ápolunk a Zsil-völgyi szórványgyülekezettel. De úgy is – és ezt látom püspöktársaimnál is –, hogy egész Erdélyben, sőt, egész Kárpát-medencében gondolkodunk, vagyis összmagyarságban.

– Bár a püspöki beiktatásra még várni kell augusztus 9-ig, milyen konkrét tervekkel, programmal indul az új egyházfő munkája?
– Mellveregető paradigmaváltásos indulástól óvakodom, szerves folytatója szeretnék lenni harmincegy elődöm szolgálatának, átemelni a fontos értékeket. A közvetlen elődöm, Bálint Benczédi Ferenc munkáját ismerem, hiszen közügyigazgatóként közvetlen munkatársa voltam, az ő idejében az egyházegyesítés történelmi folyamata mellett elindult egy intézményi átalakítás is. Én a változtatások szerves folyamatát szeretném megvalósítani, hiszen az egyház egy nehéz hajóhoz hasonlítható, a kapitánynak pedig tudnia kell, milyen irányváltást bír meg a szerkezet. Az egyházegyesítés folyamatának továbbvitele, a két rész jobb szervesülése, de a gyökerekből való táplálkozás közepette a huszon­egyedik század eszközeinek és lehetőségeinek beépítése az egyház működésébe, legyen szó kommunikációról vagy a közösségek működtetésének új módszereiről, mind fontos feladat. Az infrastruktúra vonatkozásában is rengeteg tennivaló van még. Sok közösség rendkívül nehezen tudja fenntartani a templomát, a gyülekezeti házát, de működik a szolidaritás, és óriási segítség a magyar kormány támogatása, illetve jó pár nagy uniós pályázatot is bonyolítunk. Minél hamarabb fel akarom keresni az egyházköröket, és minden gyülekezetbe el kívánok látogatni, első körben nem ünnepélyes püspöki vizitáció szintjén. Közvetlenül megismerni a gondokat, a lehetőségeket, a terveket, de hallani a tanácsokat is. Az első időszakot a tanulásra, a kapcsolatok ápolására for­dítom.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a felsőházi rájátszásba?







eredmények
szavazatok száma 437
szavazógép
2021-08-06: Kiscimbora - :

Versek

Tóth  Ágnes
Játszótéren
Száll a hinta, mint a lepke,
Nem nyikorog, jó a kedve,
Benne repül Csilla, Sára,
Sikongatva, kacarászva.
Csúszda csúcsán áll, ki bátor,
Pityu, Feri, Jóska, Sándor,
(Mindegyik a III. Á-ból)
Jóska indul, nem vacakol,
Nadrágféken csúszva landol.
Homokozóban egy sereg
Vidám kedvű ovis gyerek.
Építik a tündérvárat,
Ha összedől, sírdogálnak.
Labda szántja a zöld gyepet,
Fut utána Ödön, Elek,
Terelik a kopott labdát,
Míg a hálóba nem rúgják.
Heten, akár a gonoszak,
A mászókán kapaszkodnak,
Ki a csúcsra hamar felér,
Azé lesz a legszebb babér.
Lám, egy vidám kis játszótér,
Milyen hasznos, mily sokat ér,
Szíved repdes, tested edzed,
Míg más szobájában tesped.
2021-08-06: Közélet - Fekete Réka:

Egyes szakmák iránt nincs érdeklődés (Szakiskolai felvételi)

Míg a szolgáltatások terén majdnem minden hely betelt a háromszéki szakiskolai IX. osztályokban, kevesen választják az építészeti, faipari, mezőgazdasági, textilipari szakokat – derül ki a felvételi második fordulója utáni összesítésből. A meghirdetett 648 helyből 483-ra (74,54 százalék) volt jelentkező, a korábbi évek tapasztalata szerint tanévkezdésig még néhányan iratkoznak – közölte lapunk érdeklődésére Marius Popescu szakoktatásért felelős tanfelügyelő.