Különösen fontos számomra ez a kiállítás és ez az esemény, hiszen művészettörténészi pályámon a Baász Imre munkái iránti kíváncsiság indított el.
A XX. századi romániai magyar képzőművészet friss szemléletű kulcsfigurájával a művészettörténet csak szakaszosan, illetve tematikus irányelvek mentén foglalkozott: ismerjük a grafikus, az akcióművész, a közösségteremtő, a lázadó és a titkosszolgálat által megfigyelt Baászt, életműve mégsem állt össze egyetlen egésszé. A Baász-kutatásról elmondható, hogy fordított irányban haladt, először alkotta meg elméleti kapaszkodóit, s csak utána figyelt a művek feldolgozására. A címkéző és fiókosító művészettörténet-írás sok esetben mitizálta a művészt, ezért nagy örömömre szolgál, hogy egy olyan tárlat megnyitóján lehetek most Önökkel, ahol a hangsúly az alkotásokon van.
Baász Imre szerteágazó munkásságát az átláthatóság kedvéért itt csak röviden, a teljesség igénye nélkül kívánom ismertetni.
A főiskolán mestere, Feszt László volt rá a legnagyobb hatással. Már ekkor kedvelte a mitológiai és a cirkuszi témákat, a hétköznapi tárgyak szimbolikus átköltéseit. Fő képépítési elvként a montázst használta, és munkáin már ekkor feltűnnek azok a kulcsmotívumok, amelyek végigkísérik egész életművét, mint például a szélkerék vagy a szárny. Baász motívumtára egész életében zárt, ezt ő maga is említi, idézem: „Egy motívumrendszerben építkezem, ezt bele lehet építeni hagyományosba, performance-ba, videóba… A jelképeim? Agresszívek. Kötél, biztosítótű, szögesdrót.” A főiskolai grafikái már előremutatnak a diplomamunkájaként szolgáló Kalevala képi világához.
Baász a főiskola befejezése után egy időre Kolozsváron maradt, más munkái mellett színházi díszleteket is tervezett. 1976-ban Sepsiszentgyörgyre költözött, ahol álma egy modern képtár megalapozása volt. Egy ekkoriban készült interjúban így nyilatkozott: „talán sikerül egy modern képtárat kialakítanom, hogy a tárlatlátogató ne csak visszapillantson, hanem előre is lásson.”
1980 után újabb médiumok felé nyit, ekkor készíti az első szitanyomatait, illetve ekkor készülnek az első akciók, installációk is. A Médium I. után elveszíti az állását, egyre inkább reakciós művészként kezelik. 1990 júliusában, Anna napján rendezi a Szent Anna-tónál az első performance-fesztivált.
Baász Imre az egyik utolsó, 1991-es interjújában megfontolandó örökségként hagyja ránk ars poeticáját. A szöveg, mely Vörös T. Balázs itt (az EMŰK tárlatán – szerk. megj.) megtekinthető filmjét zárja, arra buzdít, hogy a hagyományőrzéssel párhuzamosan merjünk kísérletezni, olyan új utakat és megoldásokat keresni, amelyek a perifériákról beszivároghatnak a nagyobb központokba.
Baász Imre hagyatéka tökéletes példa arra a progresszív gondolkodásra, innovatív művészeti megoldásokra, munkavégzésre és dinamikus együttműködésre, amely az 1970-es, 1980-as évek Romániájának politikai és kulturális ellenállását jellemezte. A nyolcvanas években a progresszív kezdeményezések és folyamatok eltávolodtak Bukaresttől, amely egészen odáig az újító művészeti gondolkodás központjául szolgált. Ebben a fordított centrum–periféria kapcsolatban a periféria rejtett, a hatalmi erők számára sokszor elérhetetlen és ellenőrizhetetlen közege sokkal több szabadságot, láthatatlanságot kínált.
Kiemelném a tárlat kapcsán, hogy a válogatásnak szempontja volt, hogy a teljes életműből sorakoztasson fel műveket, mintegy végigvezetve a látogatót Baász munkásságának kulcspillanatain, a grafika sokszínű műfajával való kísérletezéstől a látványos, elemi erőket megmozgató installációkon át az utolsó munkák zaklatottságáig.
A hagyománytisztelés és az újítás fent említett kettőssége tetten érhető a grafika műfajának kétarcúságában, a Baász-művek immanens feszültségében is. A grafika mindig egyszerre hordozza magában a helyit és az egyetemest, egyszerre klasszikus műfaj és tökéletes terep a kísérletezésre. Az itt kiállított grafikai művek a legkurrensebb nyugati művészeti gyakorlatokhoz átnyúlva maradnak a grafika klasszikus technikájának tisztelői. A határok feszegetése és tiszteletben tartása, a rácsmögöttiség és a rács széttörése, a figurativitás és az absztraháló hajlam, a formakeresés és a forma elvetése – ezek adják Baász műveinek állandó dinamikáját. A grafika jó alkotói terep erre a játékra: lehetőséget ad önnön műfaji kereteinek átlépésére, képes megújulni és újjászületni anélkül, hogy meghazudtolná önmagát. A grafika komolyan veszi önmagát, s ezt kéri mindenkitől, aki vele munkakapcsolatba lép.
Ha alaposan végigböngésszük a kiállított műveket, akkor láthatjuk, hogy az életmű egészén végigvonuló vezérmotívumok már a legkorábbi munkáin is fel-feltűnnek. Már a 70-es években készült grafikákon megjelennek olyan alaptoposzok, mint a gúzsba kötöttség (Cím nélkül, 1970, Régi csomag I., 1988, Tükörút, 1991), a gémkapocs (Dosszié, 1973, Bizonytalanság, 1973), a szélkerék (Kísértés, 1974), a rács és a drótkerítés (Madárijesztő, 1974, Rácstörő, 1976), a kereplő (Rácstörő, 1976), a kötél (A megmaradás esélyei III., 1981) vagy a szeg (A pillangók álma, 1978).
E munkák alapján az kellene legyen a célunk, hogy mielőtt a Baász kapcsán felmerülő minősítő címkék között válogatni kezdünk, az életművet feldolgozzuk, tiszta esztétikai szempontok mentén. Ehhez viszont szem előtt kell tartanunk, hogy Baász mindenekelőtt egy virtuóz rajzoló, s csak mindezek után lázadó, megfigyelt ellenzéki, baloldali vagy közösségteremtő akcióművész.
Lőrincz Lili
