Tanító bácsi és költő, akinek versei ma is segítik a hazai kisiskolások betűkkel, szavakkal való barátkozását, holott a szerző immár több mint húsz éve Magyarországon él. Beszélgetés a Sepsiszentgyörgyről elszármazott Mészely Józseffel a tanító által nyújtandó férfimintáról, pedagógiai „galádságokról” és a nem múló honvágyról.
– Miért dönt úgy egy ember, hogy közel negyedszázados tanítói karrier után nem csak iskolát, de országot is vált?
– Egyik legfontosabb kényszerítő tényező édesanyám betegsége volt, amelyre akkoriban otthon nem kínálkozott kezelés. A szemerjai iskolában töltött huszonnégy évemre, arra a családias hangulatra nagyon szívesen emlékszem vissza. Sajnos azonban a kilencvenes években egyre több szülő kezdte elvinni a gyerekét a rangosabbnak tartott belvárosi iskolákba, az utolsó, 1999/2000-es otthoni tanévem során például már csak tizennégy gyermek volt az osztályomban. Ugyanakkor az is kezdett egyértelművé válni, hogy az iskolát fel akarják számolni, én meg nem akartam részt venni a körvonalazandó harcban, hogy ki melyik iskolába kerüljön majd. A későbbiekben Sepsiszentgyörgy előző, majd jelenlegi polgármesterével való beszélgetéseken – Szentgyörgy Mosonmagyaróvár testvérvárosa, így adódtak ezek a lehetőségek – is felmerült az esetleges hazatérésem, de azt mondtam, hogy én csak a hajdani négyes iskolába jönnék vissza, mert abban hiszek, hogy csak azok az intézmények tudják igazán szolgálni a gyermekek nevelését, ahol elegendő tér kínálkozik a játékra is.
– Köszönőviszonyban volt-e az itthonival a magyarországi oktatási rendszer, amelybe több mint negyvenévesen lépett át?
– Számomra nem hozott különösebb újdonságot ez a váltás. Budapesten, a Somogyi Béla utcai iskolában kezdtem – rangos belvárosi intézmény volt, korábban a Magyar Rádió zeneiskolája –, ahol gyakorlatilag ugyanúgy kellett tanítani, mint odahaza, Erdélyben. A tanítói pálya amúgy is mindenekelőtt emberfüggő: aki hivatásának érzi, egyforma felelősséggel fordul a gyermekek felé, bárhol is legyen. Budapesten, később meg Mosonmagyaróváron is szeretettel fogadtak, jó hangulatban dolgoztunk, mindenhol értékelték a munkámat. Persze máig hiányzik Szentgyörgy, a barátok, a város művelődési élete, de hát a honvággyal nem nagyon lehet mit kezdeni. Újságolvasás, barátokkal való beszélgetések révén igyekszem életben tartani a várossal való kapcsolatomat.
– Minek tekintsük az ön esetében a tanítói pályaválasztását: mindenkori hívásnak vagy hirtelen elhatározásnak?
– Családi körben az anyai nagyapám házában sokszor emlegették, hogy az egyik rokon, az ábécéskönyvet, módszertani könyveket is jegyző Fejes Áron volt egy ideig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója. Talán ezért, talán azért, mert mindig is szerettem a kisgyermekekkel foglalkozni, mindenesetre nyolcadik után az enyedi tanítóképzőbe felvételiztem. 1972-ben kerültem oda, amikor megalapítása háromszázötvenedik évfordulóját ünnepelte az iskola, és mindvégig nagyon jól éreztem magam. Pezsgő diákélet zajlott, irodalmi önképzőkör, a kolozsvári színház valamennyi előadását megnézhettük Kolozsváron vagy akár helyben is, sok mindenben gazdagodtam. Akkoriban még sűrűbben előfordultak fiúk is a tanügyi pályán, azóta jelentősen elnőiesedett a szakma. Korábban a kántortanítók szinte kivétel nélkül férfiak voltak, s hogy ma kevés férfi választja ezt a hivatást, gondolom, azzal is magyarázható, hogy bizony nehéz eltartani a családot egy tanítói fizetésből.
– A gyermekek iskolai neveléséből viszont ily módon lassan eltűnik a férfiminta. Mit gondol, szükségük lenne rá a gyermekeknek, vagy abban a korban fontosabb a „tyúkanyó” típusú tanítónő jelenléte?
– Egyértelműen szükség van a férfimintára, ezt főleg azon gyermekek esetében éreztem, akik családjából különböző okokból hiányzott az apa. A gyermekek amúgy is másképpen kezelik a férfipedagógust, de a „hiányos” esetekben egyenesen második apaként tekintenek a tanítóra. Otthoni és itteni tanítványaim is akadnak, akikkel ez a fajta kapcsolat, ragaszkodás ma is létezik, ők felnőttként is igénylik a véleményemet. Azt is fontosnak tartottam azonban, hogy ha az iskolában a tanító is a legfontosabb, otthon a szülő szerepe, véleménye legyen a mérvadó, a magam eszközeivel igyekeztem erősíteni a szülői tekintélyt. A gyermek ugyanis őszinte, a kíváncsi gyermek pedig általában több információt kap az iskolában, ami a tanító pozícióit erősíti, ezért aztán csínján kell bánni ezzel az érzékeny egyensúlyi helyzettel. Mindenesetre jóval több férfira lenne szükség ezen a pályán, mint ahányan ma vannak, a trend viszont éppen ellenkező irányba tart.
– Szülőként az a tapasztalatom, hogy a tanító vagy tanítónő a gyermek későbbi életében is majdnem mindent meghatároz. Lehet vagy érdemes ezt akár évekre is lebontani?
– A kisgyermek életében nagyon fontos az első négy osztály, de ezen belül is kiemelkedő jelentőségűnek tartom az első osztályt. Azért is írtam meg nem sokkal a kitelepedésem előtt az ábécéskönyvemet. Tanítói pályámat én még az Albert Ibolya-féle ábécéskönyvvel kezdtem, amelyről egyre inkább éreztem, mennyire távol áll a gyermekektől. Fontosnak tartottam, hogy olyan versek kapjanak helyet a könyvben, amelyek egy kisgyermek ritmusérzékét, beszédkészségét egyaránt fejlesztik. A munkáltató ábécéskönyvem megírásakor arra törekedtem, hogy tele legyen nyelvi játékkal, a kollégák visszajelzései is nagyon jók voltak. De az írás, olvasás elsajátításakor azt is fontosnak tartottam, hogy a gyermekek érezzék: egy egész világot vesznek birtokba, és azt a továbbiakban is képesek lesznek belakni az olvasás által.
– Több verseskötet szerzőjeként, gyermeklapok szerkesztőjeként mi akadályozta meg abban, hogy főfoglalkozású íróvá váljon?
– Soha nem akartam elhagyni a tanítói pályát, és nemcsak azért, mert a szüleimtől mindig azt hallottam, hogy az embernek kell hogy legyen egy biztos civil állása. Az írást elsősorban szabadidős tevékenységnek tekintettem. Az első versemet is pedagógiai „galádságból” írtam meg. Negyedéves koromban éppen az igét tanítottuk, az irányító tanítónő pedig megbízott, hogy keressek egy rövid versikét, amit nyelvtanórán fel tudok majd használni. Akkor írtam meg a Havazás című versemet, igyekeztem telezsúfolni igékkel. A gyermekek kedvelték, és ettől kedvet kaptam továbbiak megírására is.
– Többet tudnak-e Erdélyről az ön tanítványai az átlagos magyarországi gyermekeknél?
– Bízom benne, hogy igen. A Trianon-kérdés és annak következményei például nálam nemcsak az évfordulón volt téma, hanem amikor a néprajzi tájegységekről tanultunk, mindig meséltem az erdélyi élményeimről. Egy pedagógusnak amúgy is mindig legyenek kéznél mesék, mert a tankönyv bizony önmagában meglehetősen száraz. Szerintem a kommunizmus korának tanítása ma is nagyobb gondot okoz, ezért a Kádár-korszak történelemtanár-képzése okolható elsősorban, nem beszélve arról, hogy a sokféle, ma is érvényes emberi érzékenység okán ebben a kérdésben, illetve a rendszerváltás témájában továbbra sincs konszenzus.
Mészely József
Sepsikőröspatakon született 1956. március elsején. A tanítóképzőt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte 1977-ben, azt követően 24 éven át Sepsiszentgyörgyön élt és tanított. Magyarországra való telepedése után egy évig Budapesten tanított, 19. éve pedig a mosonmagyaróvári Ujhelyi Imre Általános Iskola tanítója. Első versei 1976-ban jelentek meg a Brassói Lapok Alfa című versrovatában, azóta kisebb-nagyobb rendszerességgel közöltek írásaiból és verseiből a Kárpát-medencei és a tengerentúli napilapok, szépirodalmi és gyermeklapok. 1990 februárjától a Tik-Tak-Európai idő gyermekeknek című gyermeklap felelős szerkesztője volt, a lap megszűnése után, 1992-től közreműködött a Háromszék Csodamalom, illetve a Romániai Magyar Szó Csodavár című gyermekrovatainak szerkesztésében. Munkáltató ábécéskönyve a T3 Kiadónál jelent meg 2000-ben. Eddig hat önálló, gyermekeknek szánt verseskötetet jegyzett: Szent György-napi sokadalom (1995, Stúdium Kiadó, Kolozsvár, Forró Ágnes rajzaival), Madarak voltunk, földre szálltunk... (1996, Bon Ami Kiadó, Sepsiszentgyörgy, Damokos Csaba rajzaival), Duruzsoló (1997, Bon Ami Kiadó, Sepsiszentgyörgy, Müller Kati rajzaival), Évszakforgó (2000, Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, Kisgyörgy Tamás rajzaival), Csillagporos varázslatok (2011, AB-ART Kiadó, Pozsony, Mészely Ilka illusztrációival) és az Aranyszánkó (2013. Magánkiadás, Mosonmagyaróvár, Mészely Ilka illusztrációival). Anyanyelvi játékok című gyűjteménye 2001-ben a kisújszállási Pannon Literatúra gondozásában látott napvilágot, 2011-ben jelent meg Útnyomok című verskötete (Mosonvármegye Lap- és Könyvkiadó, Feketeerdő). Az utóbbi években gyermekversekkel szerepelt különböző magyarországi kiadványokban. Műfordításai az Igaz Szó, Látó, Népszabadság, Erdélyi Toll, A Vers, Aranypor szépirodalmi lapokban, a Nagyvilág világirodalmi folyóiratban, valamint a budapesti Pont Kiadónál megjelent, Ana Blandiana Szelíd állat című kötetében olvashatók. Jelenleg az Aranypor című kistérségi irodalmi folyóirat szerkesztője. 2016-ban szülőfaluja önkormányzata díszpolgári címet adományozott neki. Két lány édesapja, egy unoka nagyapja.