Mindig is szerettem vonatozni, rég nem tettem, és határozottan élvezem, hogy ringat a szerelvény Csíkszereda felé. A körülmények is meglepően elfogadhatók, és csak egy helyen álldogálunk a vártnál több időt. De behozzuk az időveszteséget, szinte percre pontosan megérkezünk. Egy kiállítás-megnyitóra megyek, a kiruccanás igazán kellemesen telik. Jó pár különleges, szép alkotás, ismerkedés, beszélgetések. Eddig stimmel. Aztán indulás vissza. Közben a nyakunkba szakad egy kis nyári zápor, de még ez is rendben van. A macera az állomáson kezdődik, amikor is bejelentik, hogy a vonat másfél órát késik. Szuper, erre nem számítottunk, de olyan nagyon nem lepődünk meg, már ez is jelent valamit. Mit is? Hogy ez nem szokatlan mifelénk.

Beülünk az állomás melletti teraszra, és rendelünk valamit. Na nem kétfogásos vacsorát pezsgővel, ez nem az a hely, de megteszi. Valahogy csak eltelik az a másfél óra. Közben fülelünk, hogy miket közöl a hangosbemondó, hátha mégis… De semmi biztató. Ennyi baj legyen, van beszédtéma, fogjuk fel, mint kiruccanásunk teraszon üldögélős lezárását!

Aztán elérkezik az a pillanat, amikor az ember, a megsaccolt, késéssel együtt beígért indulás előtt elmenne ama bizonyos mellékhelyiségbe. Igen ám, de itt ilyen nincs, irány az állomásépület! Hát, most inkább nem ecsetelem, hogy ott mit talál. Nem lenne elegáns, sem különösebben kellemes részletekbe merülni, de ember legyen a talpán (írd és mondd…), aki ott valahogy elboldogul, és mire kiszabadul, nem sárgul be. Na, nem az irigységtől… Szóval, ezt az epizódot gyorsan el kell felejteni. Közeledik a várva várt pillanat, talán végre berobog az a fránya vonat.

Szedelőzködnénk, amikor megszólal a hangosbemondó, és bár attól, amit hallunk, nem lesz jobb kedvünk, mégis elkezdünk hangosan röhögni. Mert van olyan, hogy az ember kínjában röhög. Vonatunk újabb másfél órát késik, a végeredmény tehát, testvérek közt is, akárhogy is számoljuk, összesen három óra. De mi ez egy emberélet időtartamához mérve? Ugyan már, semmiség, percek. Bár, ha megpróbálnám összeadni az életem során megélt, hasonló tapasztalatok időveszteségeivel, egészen szép kis summa lenne a végeredmény. És az elmúlt években nem hogy javult volna a helyzet, hanem mintha egyre rosszabb képet mutatna. Lerobbant állomásépületek, mocsok, bűz, vonatkésés, széteső félben lévő, ezeréves szerelvények. Ez is még meddig?...

Na, már megint akadékoskodom, pedig lehet, hogy csak pont rosszkor voltam rossz helyen. És tulajdonképpen mi is Európához tartozunk, és tulajdonképpen csak kicsit bizonytalanodtam el ezzel kapcsolatban, csak kis időre vitte, vette el a kedvemet, reményemet az a vonat. Csekély három órára. Sej, haj…