Géza örökségül fiára egy országot és a kereszténység terjesztésének, befejezésének nagy munkáját hagyta. Az ország kormányzásához erős fejedelem kellett, a kereszténység elterjesztéséhez egy apostol. Aki nagy munkához kezd, annak legyen lelkesedése, kitartása és tehetsége. Ezek nélkül hiábavaló minden fáradozás.
Megvolt az ifjú fejedelemben mind a három. A keresztény Saroltának s az erélyes Gézának szülötte ő. Zsenge szívében megerősödött az új hit, nem csak híve, de bajnoka is tud annak lenni.
A fejedelem szólott:
– Minden magyar hallgassa meg az új vallás szolgáinak szavait, nyissa meg szívét, és fogadja el a tanítást. Minden magyar keresztelkedjék meg, és bocsássa szabadon keresztény rabszolgáit.
És a fejedelem cselekedett:
– Ime, én a mai naptól kezdve szabaddá teszem keresztény rabszolgáimat, mert én is keresztény vagyok, s nem illő, hogy felebarátomat baromnak tekintsem.
A fejedelmi szó és fejedelmi tett nem maradt hatás nélkül. Egy rész így gondolkodott:
– Igaza van a fejedelmemnek, amit ő tesz, azt illő nekem is tennem; engedelmeskedjünk!
Más rész zúgolódott. Koppány somogyi vajda volt a zúgolódók szószólója:
– Nekem nem kell az új vallás. Apáink meg tudtak élni a régi mellett. Vitézek, hatalmasok, erősek voltak; rettegtek tőlük az idegen népek. Mi sem akarunk mások lenni. Hiába parancsolja a fejedelem, megmaradunk e mellett, s ha neki nem tetszik, ám jöjjön és kényszerítsen fegyverrel.
István nem késett, mert ő a keresztény hitnek nem csak híve, hanem bajnoka is volt. Seregét összegyűjtötte, táborába siettek a Gizella királynéval hazánkba jött német keresztény lovagok, s nemsokára szemben állott egymással a hitéért küzdő két erős sereg. A fejlődő új vallásnak első küzdelme volt ez a régi vallással. Kemény vitézek itt, kemény vitézek ott. Nem zsákmány után való vágy, nem az erőnek mutogatása, hanem a vallás védelme volt a cél.
Hadd segítsen kit-kit a maga istene. Hosszú, nehéz volt a harc. Olyan halálmegvető bátorsággal harcolt keresztény magyar és pogány magyar egymás ellen, hogy a győzelem sokáig késett egyik vagy másik félhez hajlani.
István hada győzött végre. Koppányt leterítette egy keresztény vitéz, s négy részre darabolt testét az ország négy részén kitették szemlére elrettentő például.
Újabb rendelet jött a fejedelemtől Koppány leveretése után:
– Aki föl nem veszi a keresztséget, szabadságát és jószágát veszíti.
Nem volt nyílt ellenállás sehol, pedig a békétlenkedők most is zúgolódtak. Meghajtották fejöket, melyre a keresztvíz ömlött, de zárva maradt a szívök, s rejtett helyeken áldoztak az ősi istennek.
Még evvel sem elégedett meg az apostol-király. Bejárta országát, s a makacs főurakat meggyőzte okos szóval, a maga példájával. Nem parancsokat osztogató fejedelem, hanem hittérítő volt, ki a szívéből kiáradó hitnek égi hatalmával gyarapította a hívők seregét. Fejedelmi bőkezűséggel otthont, vagyont adott a papoknak, hogy a nép között élve az új vallásban a habozókat, kételkedőket megerősítsék, a népet oktassák és gyámolítsák. Így keletkeztek a később is dúsgazdag szerzetek, apátságok.
Három esztendő telt el 997-től 1000-ig. Ez alatt a három esztendő alatt István népe általánosságban elfogadta a keresztény vallást. Ebben a tekintetben tehát simult a magyar nemzet a nyugati népekhez.
Ekkor István elküldötte Asztrikot, az esztergomi érseket II. Szilveszter római pápához, hogy mondja el neki, mi történt három év alatt Magyarországon; kérje tőle, hogy a magyar nemzetet vegye fel a keresztény népek sorába s küldjön neki koronát, hogy a nyugati fejedelmek módjára királlyá koronázza magát.
A pápa nagy örömmel fogadta a magyar főpapot, álmélkodva hallgatta, hogy mily rövid idő alatt sikerült Istvánnak az, ami a hittérítőknek más országokban évtizedeken át hiábavaló fáradtság vala. Befogadta a magyar nemzetet a keresztény népek sorába, helyben hagyott minden intézkedést, melyet István tett, s nem csak koronát küldött neki, hanem kettős keresztet is, e szavakkal adva át a magyar főpapnak:
– A te urad nem csak királya, hanem apostola is népének és mint apostolnak küldöm e kettős keresztet.
A krónikások egy történetkét mondanak el a koronára vonatkozólag. Ezt a történetkét is elmondom.
Előbb mint Asztrik, jelent meg a pápánál a lengyel fejedelemnek, Micisláv-nak a követe ugyanavval a kéréssel, amivel Asztrik jött. A pápa neki akarta adni a koronát, de álmában égi jelenést látott. Az úr angyala figyelmezteté, hogy ne a lengyel fejedelemnek küldje a koronát, hanem várja meg a holnapi napot. Messze keletről egy hős népnek követe érkezik, aki koronát kér fejedelmének. Azt illeti meg igazán, annak adja.
A messze keleten lakó hős nép a magyar volt, annak követe pedig Asztrik.
