– Komám, én erősen meguntam a szilvát, bizonyosan te is meguntad a gombát, cseréljünk!
– Én nem bánom – mondotta a kutya –, mert szó, ami szó, én is meguntam a gombát. Jól van, cseréljünk. Hanem azt előre megmondom, úgy egyél ezentúl szilvát, hogy ha rajtakaplak, megöllek.
Hát a macska csakugyan nem is evett azóta szilvát, nem eszik ma sem. Azonképpen a kutya sem eszik gombát. Emiatt nem is vesztek volna össze soha, hanem egyszer a kutya eladta a házát, arról írást kapott, s nem tudta, hová tegye. Szaladott ehhez az állathoz is, ahhoz az állathoz is, kérte ezt is, kérte azt is, hogy tegyék el az írását, nehogy valamiképpen elvesszen. De az összes állatok között sem akadt egy, amelyik az írást elfogadta volna.
Akkor a kutya elmegy a macskához:
– Macska komám, vedd át ezt az írást, s őrizd meg, míg nekem is lesz házam.
– Jó szívvel – mondotta a macska –, hogyne őrizném!
Elvette az írást, s aztán felszúrta a mestergerendába. Telik-múlik az idő, a kutyának szüksége lett az írásra, szalad a macskához:
– Ide az írást, macska koma, van már nekem is házam. Fölszalad a macska a mestergerendára, kiveszi az írást onnét, leszalad, odaadja a kutyának, nézi a kutya kívül-belül, mindenfelől, s hát uramteremtőm, egy szó nem sok, annyit sem tudott leolvasni róla, pedig végigjárta az iskolákat, volt még külső országban is. De hiába, az egér összerágta a papirost. Megmérgelődik a kutya, jól pofon nyalja erről is, arról is a macskát, s megfenyegeti:
– No, megállj, macska, nem vigyáztál az írásomra, amíg élek, mindig üldözlek, nem hagyok neked békét! De szalad a macska is az egérhez, nyakon csípi, pofon nyalja erről is, arról is, s megfenyegeti:
– No, megállj, egér, összerágtad az írást, de többet nem is lesz nyugodalmad tőlem! Ahol látlak, ott foglak el, s megeszlek – és mindjárt meg is ette az egeret.
Azóta üldözi a kutya a macskát, a macska meg az egeret.