A keresztények legszentebb imája, a miatyánk is tartalmazza azt az esdeklést, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – mert az embernek a civilizáció megjelenése óta talán a legfontosabb tápláléka a kenyér, legyen az barna vagy fehér.
Petőfi Sándor, a nemzet költője azt írta Fekete kenyér című versében: „De semmi az! csak add elém, anyám, / Bármilyen barna is az a kenyér. / Itthon sokkal jobb ízü énnekem / A fekete, mint máshol a fehér.”
Július végétől már vidékünkön is zajlik a kenyérnek való búza aratása, és látványnak sem utolsó, ahogy a hullámzó búzatengerben ide-oda úszkálnak az arató-cséplők, a kombájnok. Az idő is kedvező volt, jól haladt a munka, a termés jó, szép tiszta és száraz, megfelelő a jó minőségű kenyérliszt előállításához. Falunkban a mintegy 250 hektárnyi őszibúza-területnek augusztus elejéig a 95–98 százalékát learatták, tarlójában fúj a szél. A gazdák szorgoskodnak, főleg az Apor-major jár az élen, ott (két gabonakombájnnal) elsőként végeztek az aratással. Jó termést adtak a Nádor és a Nemere fajták, a hektáronkénti 6000 kilogramm átlagon felülinek számít, 13 százalékos nedvességtartalommal pedig jól tárolható a búza a fémsilókban az értékesítésig.
Megéltem azt az időt is, amikor az aratás még sarlóval, majd kaszával történt, aztán lóvontatású marokrakó géppel, utána kötöző aratógéppel történt. Aztán jöttek a C1, C2, C3, C4-es kiskombájnok, 1965 után az önjáró kombájnok, most pedig a Claas, Matador és más nagy teljesítményű arató-cséplő gépek végzik a munkát. Az elmúlt száz esztendő nagy technikai robbanást hozott a mezőgazdaságban is.
A kenyérnek való búza termesztése már nagyon rég megkezdődött, ez biztosította mindig a nép mindennapi betevőjét. Azt, hogy a kenyér miként és hogyan kerül az asztalra, manapság sajnos elég kevesen tudják, főként a városi lakosok.
A múlt század elején az akkori kis- és nagygazdák – termelők – igenis meg voltak elégedve a holdanként 12–15 mázsás terméssel. A Bánkuti és a Csenádi fajták voltak használatosak mifelénk évtizedeken át.
Erdélyben régóta – és bármilyen technológiával – biztosítva volt a lakosság kenyere. Fehéren vagy feketén, bőségesen vagy szűkösen, de errefelé mindig a saját kenyerünket ettük. A székely ember szereti is, még a kenyeret is kenyérrel eszi, és a mostani gazdaságok az új, bőtermő fajtákkal, korszerű technikákkal ugyanvalóst megtermelik neki, semmiképp nem szorulunk rá arra, hogy a más kenyerét együk. Csak a buta és felelőtelen emberek – akiknek az elődei nemrég még nem késsel, hanem cérnával szelt kenyeret fogyasztottak gyorsan és jó étvággyal – szokták megjegyezni (elég sokszor), hogy román kenyeret eszünk...
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
