Utolsó beszélgetés Ivan PatzaichinnalTitkok, amelyeket csak eltemetni lehet

2021. szeptember 10., péntek, Életutak

A sporttörténelem egyik legdíjazottabb személyisége költözött néhány napja a csillagok közé: nem egészen hetvenkét éves korában elhunyt a sokszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok romániai kenus, Ivan Patzaichin. Örök jó barátja, Wichmann Tamás 2020. februári halála alkalmával beszélgettünk a lipován származású sportemberrel.

– Azt tartják, a Duna-deltában hamarabb tanulnak meg a gyermekek evezni, mint járni? Tévképzet ez, vagy sok igazságot hordozó állítás?
– Nyilván erősen általánosító a megállapítás, de a deltában valóban hamar megtanulnak evezni a gyermekek, főleg, hogy a kanotka az egyetlen közlekedési eszköz. És ahogy az lenni szokott, van, aki tehetségesebb, és van, aki kevésbé. Talán nem hiszik el, de amikor megjelentem Snagovon, kezdetben leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy valamiként visszamásszam a kenuba. Csúfoltak is érte rendesen: „Hozzatok egy magnót, ez nem evez, ez táncol…” Pedig akkor otthon már munkaeszközként kezeltem a csónakokat, az élmunkás halász édesapám mellett segédhalászként 2050 lejes fizetésem volt, nem kis összeg a hatvanas évek közepén. Mi tagadás, önfenntartó fiatalember voltam.

– Mi ráncigálta ki mégis abból a stabil jövőt kínáló világból?
– Az történt, hogy 1966 őszén hazalátogatott Mila 23-ba a Kelet-Berlinben nem sokkal korábban kenu kettesben világbajnoki címet szerző Ser­ghei Covaliov és Vicol Calabiciov. Mindenki nagyon büszke volt rájuk, sokadmagammal én is a falucskánk egyetlen, a kultúrházban felállított tévéje előtt szurkoltam nekik, s amikor győztesként értek célba, már tudtam, hogy én is azt akarom csinálni. Bár hozzám képest nagyfiúk voltak, ismertem őket, és biztos voltam benne, hogy én is képes vagyok arra, amire ők. Amikor hazajöttek mesélni, le nem szálltam róluk, míg meg nem ígérték, hogy magukkal visznek. A család természetesen alig akart elengedni, de mondtam nekik, én nem egyszerűen sportolni megyek, hanem azért, hogy bajnok legyek. Ma már mosolygok akkori önmagamon, de akkor halálbiztos voltam benne, hogy ez csakis így történhet. Kora tavasszal mindenesetre már én is a snagovi tavon lapátoltam. Alig voltam tizenhét éves.

– Egy év múlva pedig már a mexikói olimpián ijesztgette a világot. Hogyan volt ez lehetséges?
– Nem tudom, annyira gyorsan és magától értetődően történt minden. Pedig rosszul kezdődött, az első versenyeken kétszer is kizártak. Előbb verseny közben akaszkodtam össze az egyik ellenféllel, aki az evezőjével próbálta visszahúzni a hajómat. Aztán életem első nemzetközi fellépésén pályaelhagyásért büntettek, de azt az ítéletet azóta sem tartom jogosnak. Az olimpia évében, 1968-ban mindenesetre egyes hajóban egyértelműen én voltam a leggyorsabb Romániában, így engem neveztek az olimpiára, és mivel a kettes hajó is akadozott, a szakvezetés engem tett Covaliov mellé.

– És arra van már magyarázata, mi történt az egyes döntő hajrájában?
– Mindössze annyi, hogy amikor kevesebb mint száz méterrel a cél előtt arra eszméltem, hogy égen-földön senki sincs mellettem, úgy meglepődtem, hogy vissza kellett néznem, megbizonyosodnom: tényleg annyira fölényesen vezetek? Egy tizennyolc éves suhanc minden tapasztalatlansága benne volt abban a mozdulatban, amelytől úgy begörcsölt a derekam, hogy többé egyetlen egyet sem tudtam húzni, a hajót is alig tudtam egyensúlyban tartani. Így érkeztem be végül a hetedik helyen. Ölben vittek a kenuból egyenesen a gyúrószobába, ahol valamennyire sikerült összerakjanak, mert egy órával később Covaliovval megnyertük a párost.

– A legendás magyar kenushoz, Wichmann Tamáshoz kötődő, az aktív pályafutásukat is túlélő, életfogytiglan tartó barátság is onnan datálandó?
– Őt már azelőtt ismertem, mielőtt találkoztam volna vele. Snagovon hallottam róla először, a román válogatott régebbi tagjai úgy beszéltek Tamásról, mint egy félistenről. És olyan is volt: magas, jó kiállású, mint egy filmsztár, folyamatosan dúdolt valamit a bajsza alatt, minden szép nő láttán villant a szeme. És bár már Európa-bajnok volt, egy évvel korábban Duisburgban mindkét számban dobogóra állhatott, bennünket, újoncokat úgy kezelt, mint egy nagyobb testvér. Akkora tekintélye volt a sportágban, hogy itthon soha senki nem tette szóvá, mire fel ez a nagy barátkozás. Wichmann barátsága révén egy idő után a teljes magyar válogatott egyfajta kedvencként kezelt engem, pedig alig tudtam megtanulni néhány magyar szót. Sosem derült ki számomra például, miért szólítottak Doktornak.

– Miközben itthon is nagy kedvenccé vált, Bukarest utcáin mindenki ismerte Ivan legendás Ford Coupéját. Annak mi a története?
– Az 1972-es müncheni olimpián szerzett egyéni aranyéremért, illetve a páros ezüstjéért 1750 márkás prémiumot kaptam ott helyben, és elhatároztam, hogy autót vásárolok belőle. Akkoriban mifelénk úgy tartották, hogy 300–400 márkáért már jó kocsit lehet venni arrafelé. Megkérdeztem a nyugatnémet versenyzőtársamat, Detlef Lewét, segítene-e nekem a keresgélésben. Három napon át jártuk együtt München és a környező települések utcáit, autópiacait, de eredménytelenül. Mivel fogalmam sem volt, milyen autót keresek, nem is találtam meg. Olimpiai bajnokként, a hivatalos delegáció tagjaként azonban indulnom kellett haza, ezért aztán amikor Lewe felajánlotta, hogy ha nála hagyom a pénzt, keres nekem megfelelő autót, nem vacilláltam. Az összeget kiegészítettem az 50 márkás napidíjamból megmaradt pénzzel, aztán viszlát. A csapattársaim konkrétan lehülyéztek, búcsút inthetek a pénznek, mondták. Bennem azonban meg sem fordult ez a gondolat, azt válaszoltam, akire Németország zászlóját bízzák egy olimpián, az nem lehet tolvaj. Szűk két hét múltán telefonált is Lewe, hogy mehetek az autóért. Újdonsült olimpiai hős voltam, kiengedtek – persze adtak mellém társat –, és amikor odaértem, leesett az állam. Egy gyönyörű, ezüstszínű Ford Coupé várt piros bőrülésekkel, olyan autó, amire egészen biztosan nem futotta az általam hagyott pénzből. Detlef azonban soha nem volt hajlandó elárulni, mennyiért vette, utólag sem fogadott el egyetlen márkát sem pluszban. Én meg évekig Bukarest egyik legmenőbb autójával furikáztam.

– Sikerei listája elképesztően hosszú, de azért akad egy betli is. Hogyan sikerült „kiválasztania” épp a montreali olimpiát?
– Montrealba úgy készültem, hogy mindent meg akarok nyerni. Királyfi leszek vagy koldus, ezzel búcsúztam a feleségemtől. Aztán következett pályafutásom egyetlen világversenye, amelyen dobogóra sem állhattam. Egyes ezer méteren a szovjet versenyző mögött haladva adott pillanatban úgy éreztem, nem tudom őt megverni. És feladtam. Nem teljesen, lapátoltam, célba értem, de úgy, hogy közben már nem érdekelt az egész. Aztán a végén kis híján megütött a guta, amikor azt láttam, a szovjet sem került dobogóra. Montreal után abba akartam hagyni az egészet, fél éven át nem ültem hajóba, aztán valahogy sikerült túltennem magam a csalódáson, és nyolc éven át már senkitől sem kaptam ki. A Los Angeles-i győzelmem után viszont pontosan éreztem: most kell letenni a lapátot.

– Akkor, ha valaki bele tudott érezni Wichmann Tamás hasonló moszkvai drámájába, ön az…
– Valóban, a helyzet megtapasztalt tragikuma hasított belém, amikor láttam Tamást feladni a versenyt Moszkvában. Rettenetesen sajnáltam, hiszen mindenkinél jobb volt 1980-ban. Két hónappal az olimpia előtt saját pályámon, Snagovon vert rám bő négy másodpercet, kész, mondtam, és elkönyveltem, hogy az olimpián nem indulok egyes hajóban, Tamást idén úgysem tudja megverni senki. Gyakorlatilag elmenekültem előle a két páros számba. Így lett olimpiai bajnok egyéniben a bolgár Ljubenov… Utólag természetesen többször is beszéltünk az esetről, a lelki blokkról, amely akkor megbénította Tamást. Vannak azonban titkok, amelyeket igazából csak eltemetni lehet, mintsem megfejteni.

– Miként lehetséges, hogy egy ilyen tapasztalattal rendelkező, világszerte elismert szakembert évek óta nem használ a romániai sport?
– Egy ideig edzősködtem, a válogatott vezető edzője is voltam, aztán 2010 után elköszöntem. Nemcsak azért, mert folyamatosan szűkülnek a lehetőségek, egyre kevesebb fiatal közül lehet meríteni, a deltában pedig a srácok immár nem az evezésben versenyeznek, hanem abban, kinek van erősebb motorral felszerelt csónakja. S legalább olyan mértékben azért is, mert más dolgok kezdtek érdekelni, a lipovánjaim, akik közül jöttem, az életük, a sorsuk. Létrehoztunk egy egyesületet, amely a nevemet viseli, igyekszünk ténylegesen természetvédő turizmusra nevelni őket és általuk vendégeiket, a turistaként odalátogató százezreket. Nem könnyű, hiszen a Duna-deltát ma a legtöbben – az én lipovánjaim is – az azonnali haszonérzés eszközeként használják. Az általunk kezdeményezett Rowmania Fest elnevezésű rendezvénysorozat is ezt célozza. De személyesen is igyekszem minél több embert csónakba ültetni, megszerettetni velük a deltát, a pelikánokat, a vízen siklás szabadságát, azzal a deltával megismertetni őket, amely hitem szerint az egyetlen igazi. Csinálom, míg az erőmből tartja. Velem mind­össze egyszer fordult elő, hogy feladtam valamit.

Ivan Patzaichin
A Duna-delta egyik, a Mila 23 nevű halászfalucskájában született 1949. november 26-án, Bukarestben hunyt el 2021. szeptember 5-én. 1968 és 1984 között valamennyi kenuvilágversenyen részt vett, köztük öt olimpián és tizenegy világbajnokságon. Sikerlistája elképesztő: négy olimpiai arany- és három ezüstérem, kilenc világbajnoki arany-, négy ezüst- és kilenc bronzérem, egy Európa-bajnoki aranyérem. Közben szerzett ötven román bajnoki címet, felkészülése során évi ötezer kilométert evezett. 1985-től dolgozott edzőként, ebben a minőségében további öt olimpián (Barcelona 1992, Atlanta 1996, Sydney 2000, Athén 2004 és Peking 2008) vett részt. Tanítványai több mint 150 érmet szereztek olimpiákon, világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon. Az egyetlen román sportoló, akit a Nemzetközi Olimpiai Bizottság gyémántlánccal tüntetett ki.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint milyen lesz a járvány negyedik hulláma?







eredmények
szavazatok száma 1029
szavazógép
2021-09-10: Irodalom - :

Versek (Kiscimbora)

Weöres Sándor: Kezdődik az iskola
Könyv, toll, tinta, ceruza,
rontom-bontom,
kezdődik az iskola,
csak aszondom.
2021-09-10: Riport - Bokor Gábor:

A családias lovarda

Hagyományossá váltak a Rétyi Nyírben szervezett nyári lovastáborok. Az eseményeket az árkosi székhelyű Barabás Lovarda szervezi, a táborozóknak a Nyíres Panzió ad otthont. A környék kellemes, nincs távol az országúttól, a homokos talaj kíméli a lovak lábát, nem utolsósorban pillanatok alatt felszárad, bármennyi eső hull is. Idén három nyíri lovastábort szerveztek, az utolsó tábor idején beszélgettünk a lovassportról, lovakról, a Barabás Lovardáról Barabás Szilárd lovardatulajdonossal és Berde Orsolya edzővel, a lovasok Orsijával.