Eszméletlen pofátlanság volt kilencven tavaszán könnyedén befordulni egy számunkra luxusnak számító terepjáróval a szövőgyár melletti kanyarba. Miközben az anyanyelvi oktatásért vonulunk fel egyre gyakrabban, itt egyszerűen csak fékez a képen látható szerelvény, oldalán óriási betűkkel Giorgio Armani, s nemhogy a dzsipjét ne irigyelném, de az oldalára felpingált Armani feliratot látva a lélegzetem is eláll.
Addig menetelünk itt transzparenseinkkel anyanyelvi jogainkért, mígnem így vagy úgy, megoldódik, majd újra korlátozzák valamiképpen, s újra megoldódik. De hogy nekem mennyit kell majd anyanyelven magolni, hogy egy Armani legyen a terepjáróm, melynek tetejéről sokkal jobb képeket készíthetnék vadonatúj zakómban, mely mai áron már kétezer euróért megvásárolható, a nadrág ezerért, a nyakkendők árát nem találom, de biztosan az is elérhető, s csokornyakkendőben, nem úgy mint most a terepre szeplető öltözékben a szegélykövekről, innen a földről veszem célba az elkövetkező tüntetőket?
Fokozhatnám újkapitalista vágyaimat az egykori felvétel elemzése közben, mikor Traian Băsescu volt államelnökünk közbeszól, s mennyire igaza van, ma sem értem, miért büntették meg. Mert helyesen beszélt, s tudatosul bennem, hogy fokozódó frusztrációim egyik kiemelkedő példája volt ez a kilencvenes évekbeli, amikor Giorgiót megláttam, s csak a kanyarból tudtam célba venni Praktika – különben kiváló – NDK-s fényképezőgépemmel. Előttem már divatos kalapban fényképez egy csinos hölgy, mellette egy kisfiú ugyanabban a bundasapkában csodálja, melyet tömegesen hordtunk gyermekkorunkban egykor. Tiszta divatszalon a tér, s az egyetlen tüntető felirat, ami ebbe a kockába belefér, az európaiság. Armani, fejfedők divatja, európaiság, hátam mögött a szövőgyár, s akkor még minden esély előttünk, hogy a divatkirályok szerződést kötnek a mi termelőinkkel, s lesz itt minden, anyanyelv, gazdaság, még az olasz szótárt is kinyitjuk, csak azért, hogy jobban értsük egymást.
De addig is, míg nem apad a frusztrációm szintje, volt elnökünk, mielőtt jóindulatúan jellemezné közösségünket, még emlékszem, hogy nemrégiben a legfinomabb gulyáskészítőkként jellemezte a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő szakácsait. Nem árulta el hogy el-ipszilonnal, j-vel vagy egyszerűen egy l-lel intézte el a rendelést, amelytől a pincér még cseppet sem lett frusztrált, s még csak nem is zavarta.
De azóta helyiből külhonivá vált építészmestereink, orvosaink és más területen dolgozó szakembereink sokasága rég más európai nyelveken keresik boldogulásukat, megtörténhet, hogy ott sem frusztrációmentesen. Na, de még egy ideig Armanira spórolok.
