Egy kis ősi székely falu, Dálnok és egy nagymama, aki sokat mesélt. Az unoka, a göndör fürtös barna kislány pedig figyelt, tanult, nemcsak szavakat, hanem életet. Ebben a székely Tündérországban nőttem fel. Körülöttem lélegzett az élet, egységben léteztem a természettel. A családban a legkisebb lány szerepét kaptam, mint a mesékben. Bújtam, faltam a meséskönyveket. „A kiskakas gyémánt félkrajcárja” tetszett a leginkább. Hol találja meg a kiskakas a félkrajcárt? A szemétdombon! A krajcár a lelkünk, s minden, ami benne van, amit akkor is megtalálunk, amikor a legnehezebb. Így, a kitartásunkkal nyerjük el a szerencsénket, az életünket. Sepsiszentgyörgy a szülővárosom. Olyan nekem, mint a világ közepe, tele kulturális értékekkel, ahova mindig szeretek hazajárni. Érettségikor már sokan tudták, hogy mik legyenek. Én nem. Sokat küzdöttem magammal. Meg kellett bocsátanom magamnak. Az eltévedt rögös utakért, hogy nem szerettem magam eléggé, minden olyan dologért, amik nem ellenem, hanem értem történtek. A testem a lelkem háza, amibe pont elférek, amiben pont jó nekem. Majd férjhez mentem. Amint megtudtam, hogy kisbabát várok, először éreztem azt a fajta harmóniát, amit az az érzés teremtett meg bennem, hogy jó helyen vagyok, megérkeztem! Kikerekedett a világ, a lelkem és a testem is. Aztán átköltöztünk Magyarországra, Szendehelyre, ebbe az édes kis faluba. Az óvodában, a magyar népmese napján felolvastam egy székely mesét.

Meglepő, de a szülők is örömmel hallgattak. A székely népmesék tele vannak humorral, furfanggal, bátorsággal, kitartással, mélységgel, természetközeliséggel. Rájöttem, ezek a mesék gyógyírként hatnak a honvágyamra. Aztán egy vihar becsukta a házasságom könyvét. Tiszta lapot kaptam, az újrakezdés lapját. Felébredtem. Rájöttem, hogy semmit sem birtoklunk, mert bármit el lehet venni tőlünk, csak azt nem, amit magunkban hordozunk. Megfogalmazódott bennem a felismerés: az én utam a mesélés! Elkezdtem életre kelteni ezt. Majd – mert olvastam, foglaltak a kezeim – a lábaimra húztam fel bábokat. Így lettem mesemondó lábbábos. Aztán fejből mondtam a meséket, a kezeim felszabadultak. Mesélés közben érzem, hogy teremtek, az élő szó összekapcsol hallgatóimmal. Szeretem kiírni magamból életem történéseit, mert hiszem, hogy a mesével gyógyulnak a belső sebek. Első könyvemben (Meselélek) megelevenednek a gyermekkorom emlékei, a kapcsolatom a nagyszüleimmel, a szülőföldemmel. Ma abból élhetek, amit szeretek csinálni. Történeteim bejárták Nagy-Magyarországot, Ausztriát, Angliát, Svédországot, Németországot, Ausztráliát, Amerikát. Ajándék, hogy ennyi helyen ott lehettem a történeteim által, igazi mesebeli utat jártam be velük szülőföldem kis patakjától a végtelen óceánig. Egyszer odajött hozzám egy kisfiú, és boldog arccal elém állva azt mondta: életemben először, a meséd alatt éreztem azt, hogy Isten igazán jelen van a világban.

Eddig a Szende története. Ám, ha visszagondolnak az előző, „Nos” című írásomra, az életcél-nyilatkozat fogalma most is visszatér. Épp egy nemrég eltemetett értékátadó nagymama és egy értékteremtő mesemondó kapcsán.