Levente, András és Béla előbb cseh, később lengyel földön talált menedékre. Ott Béla herceg mindjárt meg is hálálta II. Mieszko (1025–1034) fejedelemnek, hogy befogadta őket. A pogány pomeránok éppen akkor tagadták meg Mieszkótól az éves adót, és csak úgy voltak hajlandóak megfizetni, ha uralkodóik megvívnak, és a lengyel győz. Béla átvállalta Mieszko harci kötelezettségét, legyőzte a pomeránt, aki immár nem késlekedett leróni adóját. Mieszko „fejedelem visszatért a Béla szerezte győzelemmel, magasztalta Béla herceg vitézségét és erejét, feleségül adta hozzá leányát, és vele adta az egész pomerán adót” – írja a Képes Krónika. A lengyel hercegnővel kötött házassága termékenynek bizonyult. Béla és Richeza nászából négy fiú és három lány született. A később magyar királyságra jutott két idősebb fiú, Géza és László még Lengyelországban látta meg a napvilágot 1040 körül.

Leventét és Andrást feszélyezte Béla sikere. Nem akarván Bélán élősködni, elhagyták a lengyel udvart, majd a Kijevi Ruszban találtak otthonra. I. (Bölcs) Jaroszláv (1019–1054) Anasztázia nevű leánya nagyjából akkor lett András herceg felesége, amikor Béla megnősült. 1046 őszén Kijevben érte Leventét és Andrást a hazahívó szó. Ám mire az idősebb Vazul-fiak hazaértek, az országban pogány népmozgalom is kitört, akkora volt a keserűség Orseolo Péter kudarcos uralma miatt. Béla kimaradt az első pogánylázadás elcsitításából, Levente váratlan halálából, András királlyá koronázásából.

Mivel Andrásnak 1046-ra még nem született (törvényes) fia, de a német hűbéres Péter bukása miatt okkal tartott a nyugati császárság bosszújától, ezért minden támaszra szüksége volt. Hazahívta öccsét Lengyelországból, s megtette trónörökösévé. (…)

„A király és a herceg nyugodalmas békességben élt” – írja krónikánk, de ez a béke csak kettejük kapcsolatára vonatkozott. 1051-ben és 1052-ben a várható német támadás elérte az országot, ám előbbit a Vértesnél, utóbbit Pozsony alatt állította meg a magyar honvédelem. Mintha a forgandó szerencse jutalmazta volna András és Béla együttes erőfeszítését: a német birodalmat ezután belviszály, majd császárának halála sújtotta. Az új uralkodó, IV. Henrik (1056–1105) hatévesen került apja elárvult trónjára. A birodalmi vezetésnek hirtelen fontos lett kiegyezni Magyarországgal, miután belátta, hogy erőhatalmát nem tudja a Vazul-fiakon érvényesíteni. A békének azonban formája és ára volt. A korban bevált forma új dinasztikus kötelék létesítését jelentette. I. Andrásnak és Anasztáziának 1053 körül végre megszületett fia, Salamon, röviddel utóbb Dávid. IV. Henriknek volt egy nővére, Judit, akit 1058-ban eljegyeztek Salamonnal. A gyermekek gyűrűváltása a Magyar Királyság és a Német-római Császárság szövetségét pecsételte meg. (…) A béke ára az lett, hogy I. András ágán kellett folytatódnia az Árpád-háznak. (…). Ezért András király felmondta Béla hercegnek tett trónöröklési ígéretét. A testvérek viszonya szeretetből viszályba fordult, mert Béla nem nyugodott bele kisemmizésébe. Jóllehet, Béla fiatalabb volt Andrásnál, de az ő két első fia, Géza és László idősebb volt Salamonnál és Dávidnál, ekképp helyzeti előnnyel fordult rá a testvérháborúra menő hadi útra, amelyben I. András trónját, majd életét vesztette.

„Béla herceg győztesen, diadalmenetben Fehérvár városába vonult; ott a püspökök fölkenték és a királyi koronával szerencsésen megkoronázták”  1060. december 6-án. Salamon és Anasztázia német földre menekült.

Béla szűk három esztendeig volt Magyarország királya. Uralkodói erényeit hosszasan magasztalja a Képes Krónika: jó és tartós pénzt veretett, az András pártján állókkal kegyesen bánt. Akadt azonban egy olyan intézkedése is, ami a királyi jó szándék dacára balul ütött ki, és a következmények helyszíne éppen Székesfehérvár volt.

„A legkegyesebb király kikiáltókat is küldött az egész Magyarországra, hogy minden helységből hívjanak meg két ékesszóló öreget a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok, akiket hívtak, hanem jóformán az összes paraszt és szolga Magyarország köznépének összességével együtt eljött a királyhoz Fehérvárra. A király, valamint a püspökök és a főurak a mérhetetlen sokaság láttán megrémültek, hogy azok esetleg rájuk törnek. Ezért visszavonultak a városba, s onnan figyelték a tömeget.” A tömeg nem volt békés, bár akaratát követek útján terjesztette a király elé: „Hagyd meg nekünk atyáink szokását, hogy pogány módra éljünk; engedd, hogy a püspököket megkövezzük, a papokat kibelezzük, az egyháziakat megfojtsuk, a dézsmaszedőket fölakasszuk, az egyházakat szétromboljuk, a harangokat összetörjük!” Az erőszakos válasz éppen a királytól jött: Béla háromnapos gondolkodási idő után katonáival verte le az elégedetleneket. Székesfehérvár földjét halottak és sebesültek vére áztatta. (…)

I. Béla erejét jelzi, hogy az ő idején szünetelt a dukátus intézménye. A Salamon révén előállt külpolitikai válsághelyzetet azonban nem tudta kezelni. IV. Henrik 1063-ban sereggel jött Magyarországra, hogy sógorát trónra segítse. Béla súlyos sérülten kelt hadra megvédeni királyságát. (…) A félholt király a németek ellen vonult, de a Répce-patak tájékán 1063. szeptember 11-én kilehelte lelkét. Fiai – Géza, László és a már itthon született Lampert – reménytelennek látván helyzetüket, Béla végső nyugalomra helyezése után Lengyelországba menekültek.

Szabados György
(Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont)