Európa 1990-ig fennálló rendjét Trianon alapozta meg, majd az 1947-es párizsi békeszerződések véglegesítették: ekkor húzták meg azokat az országhatárokat, amelyek majd’ fél évszázadon át meghatározták a térség hovatartozását, fejlődését. A múltunk iránt érdeklődők nagyjából ismerik a történteket, Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész hétfő délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott, Trianon másodszor – Az 1947-es párizsi békeszerződés című előadásában nem is tett egyebet, mint összefoglalta az 1920–47 között zajlottakat, rávilágítva azokra a folyamatokra, amelyek a párizsi békeszerződések végkimeneteléhez vezettek.
Magyar álmok
Az éppen Székelyföld-díjban részesült, és ennek apropóján a Székelyföld folyóirat meghívására Erdélyben tartózkodó Romsics Ignác professzor sepsiszentgyörgyi előadását a trianoni döntések felelevenítésével kezdte. Közismert, az első világháborút lezáró békeszerződés után Magyarországot megfosztották területének több mint kétharmadától, lakosságának valamivel kevesebb, mint kétharmadától. A döntést a magyar társadalom többsége nem fogadta, nem fogadhatta el, a magyar politikum tudatában volt: csak katonai módszerrel lehet ezen változtatni. A kivárásra rendezkedtek be, várták a lehetőséget – ami a második világháború kezdetével mutatkozott meg. A német oldalhoz csatlakozva Magyarország elérte, hogy 1938 és 1941 között területét 93 ezer négyzetkilométerről 171 ezer négyzetkilométerre, lakosságát 9,3 millióról 14,6 millióra növelje meg – igaz, ennek csupán 74,4 százaléka volt magyar nemzetiségű.
Nyilván, nem csak a magyar politikai vezetőségben, hanem a „civil” gondolkodókban is megfogalmazódott: megtartható, esetleg növelhető-e még az ország területe-lakossága az elkövetkezőkben? Márai Sándor úgy vélte, a háború után Magyarországra ismét vezető szerep hárul Európában, Bibó István az etnikai elvű revíziót hangoztatva úgy gondolta, nem teremthető újra Nagy-Magyarország, csak egy etnikailag homogén országnak lehet jövője. A politikumnak ennél elrugaszkodottabb – mondhatni vérszemet kapott – elképzelései voltak, románok, svábok lakta területek visszaszerzésében reménykedtek, Erdélyt vagy Magyarországhoz csatolva, vagy független államként képzelték el (Bajcsy-Zsilinszky Endre éppenséggel Erdély kantonizálásáról álmodott), Kárpátalja szuverenitást kapott volna.
Természetesen, a trianoni utódállamoknak is megvolt a saját elképzelésük a háború utáni világrendről: Edvard Beneš azon dolgozott, hogy a csehszlovák államot visszaállítsa, a nem államalkotó nemzetiségekre csak elűzendőként vagy beolvasztandóként gondolt. Ion Antonescu úgy gondolta, ha antantszövetségesként Románia elveszítette Erdélyt, Németországhoz csatlakozva visszaszerezhető az „ősi román föld”, ezért nagyszámú katonai erőt bocsátott Németország rendelkezésére, akiket harc közben az a jelmondat vezérelt, hogy „előre Ogyesszáig, Erdélyért”. Josip Broz Tito egy föderatív szerkezetű Jugoszláviában gondolkodott, de újabb területeket is szeretett volna hozzácsatolni – ő vérmes reményei megvalósítását a német hadsereg elleni partizánháborúval próbálta valóra váltani.
A nagyhatalmak tervei
Nyilván, a nagyhatalmaknak is megvoltak a saját terveik. Az Amerikai Egyesült Államok úgy tervezte meg a világot, hogy az saját érdekeinek megfeleljen, ebben Európának föderatív szerkezetet szántak, határmódosításokkal, lakosságcserével, hogy az etnikai ellentétek méregfogát kihúzzák. Magyarország leendő határainak megrajzolásakor azonban nem az 1920 előtti, hanem az 1930-as évekbeli, az utódállamok által végzett népszámlálásokat vették alapul – amelyek „kicsit másabb” etnikai arányokról tanúskodtak. Amerika a szlovák–magyar határvonalon egy vékony sávot szánt Magyarországnak, a román–magyar határ és Erdély esete már több lehetőség felmerülését eredményezte, ezek közül a legfontosabbak: visszaadni a határ menti részt Magyarországnak és Székelyföldnek autonómiát biztosítani, vagy Erdély kapjon függetlenséget. Ez utóbbi álláspontot abból az elgondolásból kiindulva, hogy Erdélyt etnikai alapon nem lehet megosztani, a háború végéig megőrizte Amerika. A jugoszláv–magyar határ esetében a legegyszerűbb megoldást, a lakosságcserét választották.
Nagy-Britannia is már 1942-ben felállította a béke-előkészítő bizottságát, mely alternatív javaslatokat tett. Erdély függetlenségét tartós megoldásnak találták, de ekkor merül fel először az Európai Unió gondolata is egy baráti, föderatív jellegű nagy összetartozás formájában, ezen belül kisebb egységekkel.
Szovjetunió a még a cári időkből örökölt terjeszkedő politikát folytatva, határainak nyugat felé terjesztését szándékozta folytatni, ennek megfelelően úgy vélte, a föderatív Európa nem megfelelő számára, szomszédságában a kis államokkal viszont könnyebben megbirkózik. 1943-ban a teheráni találkozón Sztálin határozottan ellenezte az osztrák-magyar birodalom visszaállításának lehetőségét, mint ahogy egy erős, egységes német állam létét is, a föderatív berendezkedésű Európáról pedig hallani sem akart.
Alkuk és szószegések
A teheráni megállapodás után már csak az volt a kérdés: melyik hadsereg és mikor érkezik a Duna-medencébe? Eleinte úgy tűnt, az angolszász csapatok fognak hamarabb érkezni, végül nem lett balkáni front, a szicíliai partraszállás után elakadt támadásuk. 1944 nyarára viszont a szovjet erők már a Kárpátok előterében harcoltak. Churchill ekkor külön tárgyalt Sztálinnal érdekszféráik felosztása ügyében, az 1944. október 9–11. között zajlott találkozójukon született az úgynevezett százalékos megállapodás, mely „a vodkafogyasztás előhaladtával” a szovjet fél javára módosult: Magyarországot például eleinte fele-fele arányban nyugat és kelet között osztották fel, végül 80 százalékban a szovjet érdekszférához került. Ez a találkozó azonban nem diplomáciai megállapodás, csak informális megegyezés volt – a felek végül mégis (nagyjából) ehhez tartották magukat.
Az 1944. augusztus 23-ai átállás után Románia fegyverszüneti egyezményt kötött, melyben leszögezik: Erdélyt (vagy annak nagyobb részét) vissza kell adni Romániának, a leendő békeszerződéstől függetlenül. Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után Magyarország is fegyverszüneti bizottságot delegál, ez azonban a szovjet előrenyomulás árnyékában 1945 januárjában kénytelen aláírni azt az egyezményt, mely szerint a háború után visszaállnak a trianoni határok.
1945. február, Jalta: „szép deklaráció” születik, mely szabad választásokat ígér minden országnak, a megegyezés azonban nem tartalmaz szankciókat – persze hogy a Szovjetunió nem tartotta be. A potsdami konferencián Erdély kérdése ugyan nem merül fel, de megalapítják a Külügyminiszterek Tanácsát, amelynek feladata az új határok felállítása. Ez a grémium dönt is 1945 szeptemberében, ehhez képest a brit és az amerikai delegáció Magyarország javára szóló határmódosításokat javasol, amit – korábbi álláspontjukkal ellentétben – a franciák is támogatnak, Molotov azonban mindent ellenez. A Külügyminiszterek Tanácsa ezért 1946 tavaszára halasztja döntésének véglegesítését.
Eközben a magyar kormány is javaslatokat dolgoz ki új határai felállítására. A magyar delegáció először Moszkvába megy tárgyalni, Sztálin úgy tett, mintha nem ellenezné a magyar elképzeléseket, ám valójában figyelembe sem vette azokat. A Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-én végül elfogadja a szovjet álláspontot, s bár ez bizalmas döntés volt, eredménye mégis kiszivárgott: erre reagált június 1-jei csíksomlyói beszédében Márton Áron püspök, aki igazságtalannak nevezte ugyan a döntést, de pacifikálni próbálta a kegyhelyen összegyűlt hatalmas tömeget.
A következő fontos pillanat: 1946. június 21–22., London. Közlik a magyar delegációval, ha a román féllel meg tud egyezni közös határuk kérdésében, azt nem ellenzik a nagyhatalmak. Nyilván, álszent magatartás volt ez, hiszen mindenki tudta, a magyar és a román érdekek homlokegyenest ellenkezőek.
A párizsi békekonferencia
Ezután már csak a párizsi békekonferencia következett, az ismert eredménnyel. Gyöngyösi János külügyminiszter még próbálkozott: a felvidéki lakosságcserével kapcsolatban azt kérte, hogy az egyenlőtlen lakosságcseréhez (Magyarországról még feleannyi szlovák sem akart áttelepedni, mint Csehszlovákiából vissza magyar) területet is adjon Csehszlovákia, a román–magyar határ kérdésében meg mindenképpen módosítást, Székelyföld számára pedig autonómiát szeretett volna kieszközölni. Gheorghe Tătărescu válasza határozott volt: határmódosítás nem, autonómia nem.
1947. február 10-én a békeszerződés aláírásával megvalósult a második Trianon.
Fogadtatása Magyarországon nem volt kedvező, érdekes módon azonban már nem keltett akkora felháborodást, mint a negyedszázaddal korábbi békeszerződés. Mindszenty bíboros elfogadhatatlannak nevezte, Bibó István igazságtalannak, amit el kell fogadni, de úgy vélte, a döntés új feladatot ró Magyarországra: az elkövetkezőkben meg kell találnia a módját, hogy gondoskodni tudjon az elszakított nemzetrészekről.
1947 májusában Petru Groza budapesti kvaterkázása azt a látszatot keltette a magyar félben, hogy az erdélyi magyarságnak nem lesz bántódása a második román uralom alatt. A valóság azonban más volt. Az erdélyi magyarság politikai és civil vezetőit Kurkó Gyárfástól Márton Áronig letartóztatták, megkezdődött a román nacionálkommunizmus fél évszázados uralma.
A párizsi békesżerződés következménye: Magyarország határai mentén ma is összefüggő sávban, Székelyföldön még mindig tömbben él a magyarság. A Bibó István által megfogalmazott, a magyar politikumra kirótt feladatot Magyarország hosszú időn át nem teljesítette, azt csak az utóbbi években követi a magyar kormány – összegezte előadását Romsics Ignác.
