Egy szekusdosszié margójára 4.Lázítok, másként nem tehetek

2021. október 8., péntek, Élő múlt

A megyei napilapban közöltem mondákat, névmagyarázó történeteket, de ezeket is cenzúrázták. Kihagyták például Bikafalva névmagyarázó mondáját. Ismeretes a történet: felhúzzák a bikát a toronyba, hogy az ott kinőtt füvet legelje le.

  • Résztvevők, szervezők a kommandói Magyar Irodalmi Táborban, 1987.
    Résztvevők, szervezők a kommandói Magyar Irodalmi Táborban, 1987.

A megyei napilapban közöltem mondákat, névmagyarázó történeteket, de ezeket is cenzúrázták. Kihagyták például Bikafalva névmagyarázó mondáját. Ismeretes a történet: felhúzzák a bikát a toronyba, hogy az ott kinőtt füvet legelje le. Ezért nevezik a falut a monda szerint Bikafalvának. Azt már közölték, hogy Boldogfalvát azért hívják így, mert mellette van Bikafalva. De nem közölték az egyik kincskereső mondát sem. Ebben benne van az, hogy Szent György-nap éjjelén kék lánggal ég az a hely, ahol a kincs el van ásva. Kíváncsi voltam, hogy miért nem közlik ezeket a mondákat. Ezt pofátlanságnak minősítették, és megmondták (mármint az, aki felvette a telefont a Hargita szerkesztőségében): mit képzelek én az ateista kampány kellős közepén? Az a torony, ahova a bikát felhúzták, csak a templom tornya lehetett. És mit gondolok, hogy éppen templommal meg szentekkel kapcsolatos dolgokat kezdenek közölni?

A sors iróniája, hogy amikor eljöttem Udvarhelyről – akkor már kezdtem megszeretni –, Dálnokba kerültem, s onnan Sepsiszentgyörgyre. Csíkban, Udvarhelyen Szent György nevét leírni sem lehetett, mert szentekről nem írhatott az újság, én pedig egy olyan városba jutottam, amelyet Szent Györgyről neveztek el. Történész barátom állapította meg, hogy engem mindegyre kirúgnak, és mindig jobb helyre kerülök. Keresztúrról Udvarhelyre, s onnan, egy kis dálnoki kitérővel a megyeszékhelyre, Sepsiszentgyörgyre. Hogy van ez, hogy mindig rosszabbat akarnak nekem, s én mindig jobb helyre kerülök? Csak nem Bukarest következik most már?!

 

 

Régi KAV sepsiszentgyörgyi résztvevőkkel

 

 

Utaltak a dossziéban arra is, hogy a Névtani Értesítőben, az ELTE-n oktató Hajdú Mihály kollégának és barátnak köszönhetően megjelent egy írásom annak kapcsán, hogy személy- és helyneveinket is el akarták venni tőlünk, elidegenítve azokat használóiktól, románul vagy románosítva erőszakolták azok használatát, melyeket nem sikerült elfeledtetni. Egyik barátom (Nagy István, ki most Ausztráliában él), aki matematikusként indult és informatikára állt át, a ’89 előtti időkben a csíkszeredai „Fehér Házban”, a megyénél dolgozott, és egyszer arra kért, menjek el hozzá és nézzem meg, hogy ők mit csinálnak. Hát nem bántam meg, hogy megnéztem. Az ő feladatuk volt, hogy megsemmisítsék azokat a térképeket, amelyeken magyarul szerepeltek a dűlőnevek, s ezeknek román neveket adjanak. Hargita megyében ezt feladatként adták ki. És informatikusokra bízták ezt a névpusztítást. Általában az volt a parancs, hogy tessék fordítani! Az volt a lényeg, hogy jó román neve legyen a dűlőnek. Így gyártatták a neveket.

1985-ben szabályosan száműztek Hargita megyéből, feleségestől, és már a háromszéki Dálnokon kezdhettem a tanévet. Még így is nehéz volt elhelyezkednem, csak a segítő szándékkal írt orvosi papír szolgált mentségemre, rajta a hamis diagnózis: paranoid skizofrénia. A szeku által kerültem tehát Dálnokba testnevelést, mezőgazdaságtant tanítani (feleségemnek is el kellett jönnie miattam a székelyudvarhelyi tanítóképzőből, ahol matematikát tanított).

Aztán következett a meglepetés: kihelyezésem óta először taníthattam főleg magyart. Végre valahára megérhettem ezt, teljesült egyik régi vágyam. Sőt, az akkori magyar szakos tanfelügyelő (Tulit Ilona) támogatásával megyei, majd országos nyelvművelő mozgalmat indíthattunk el (ezt Hargita megyében tiltották), mely a későbbi erdélyi nyelvművelő társaságunk megalapozása volt (melynek alapító elnöke lettem). Magyar irodalmi táborainkkal egyetemben, melyek egyszerre jelentettek szakmai továbbképzést és ellenállást a diktatórikus rendszerben tanár és diák résztvevők számára egyaránt. Gyakran emlegetjük akkori önként, ingyen vállalt munkánkat most, mikor már sokszor a fizetésesért se túl nagy a lelkesedés... Az is igaz, hogy ideje lenne végre rendesen megfizetni a pedagógusokat is.

 

 

 

A kommunista titkosszolgálat szerint nem kellett volna hagyni például, hogy annyira tevékeny legyek a magyar irodalmi táborban meg az egyre nagyobb tömeget megmozgató, általam elindított anyanyelvi versenyek szervezésében, lebonyolításában sem.

Amint említettem, a nyelvművelés ügye főleg amiatt fordult szerencsésre Kovászna megyébe kerülésemet követően, hogy az akkori magyar szakos tanfelügyelő, az immár Sütő-díjas Tulit Ilona módszertani körök álarca mögé bújtatva hagyta elindítani s kibontakoztatni azt a nyelvművelő mozgalmat, amelyből később az AESZ kinőtt, és amelyet talán éppen a tiltások hatására építettünk annyira lelkesen.

Mindezt önkéntes közmunka által és ráadásul jóformán illegalitásban tettük, de törekvéseink eredményeként végül mégis mozgalommá izmosodott, megmozgatva elsősorban Háromszék magyar tanuló ifjúságát, fokozatosan bekapcsolva az érdeklődőket az egész országból, végül pedig a határon túlról is (Magyarország, Szlovákia, Szerbia, Ukrajna). Mindehhez persze olyan lelkes magyartanárok közreműködésére is szükség volt, mint Tapodi Zsuzsa, Kovács Ágnes, Szekernyés Irén, Antal Magda, Antal Sándor és Mészely József (utóbbi tanító, ki itt végzett az enyedi képzőben), Bodó Anna, Molnár Júlia, Zsigmond Emese, Magyary Sára, Váradi Izabella, Pásztor Gabriella, Simon György, Turzai Melánia és mások…

Terrorország szabadság-szigetének tetszett akkor az Isten háta mögötti szép hegyvidéki település, Kommandó, mert ott volt éveken, nyarakon át a MIT – Magyar Irodalmi Tábor –, ez a főként háromszéki diákok és tanárok által működtetett vállalkozás, amely egyszerre kínált kultúrát és pezsgő szellemi életet. Ellenállás, módszertani tevékenységnek álcázott lázadás a csausiszta szocialista diktatúra embertelen világa ellen. Tiltakozás, menedék volt a maga sajátos módján: magas szintű oktatás és nevelés, nemes versengés folyt ott, és mindent lelkesedésből, közmunkában végeztünk. Nagyon örülök, hogy minden alkalommal ott lehettem tanárként. Előadásokat állítottam össze – például az ősképzetek, jelképek az irodalomban témakörben, de elsősorban nyelvi-irodalmi játékok, versenyek felelőseként, összeállítójaként, levezetőjeként voltam jelen.

A szentgyörgyi zeneiskolában már többnyire magyart taníthattam, de franciaóra is jutott nekem. Idekerülésem Tulit Ilona tanfelügyelőnek köszönhettem, ki Dálnokban ellenőrizte munkámat, jónak találta, és nem a szekura hallgatott.

Volt baráti köröm is, noha a besúgó az ellenkezőjét állította dossziémban. Két román kollégával is barátkoztam (egy matematika- s egy romántanárral), kik nem tagadták, hogy kapnak veszélyességi pótlékot csupán azért, mert románok, pedig szerintem ezt nekünk kellett volna kapnunk a hátrányos megkülönböztetés miatt. Az megfelel a valóságnak, hogy ingáztam immár Szentgyörgyről Dálnokba a családhoz, s hogy a cenzúrával sok bajom volt. Verskötetemet 1978-ban adtam le a Kriterionnak, de csak 1983-ban jött válasz Egyed Pétertől, hogy lehet szó megjelentetéséről. Én akkor már hallani sem akartam erről. Örülhettem, hogy a dossziémban említett olyan kollégákkal dolgozhattam, tiltakozhattam együtt munka által és ingyen (például Hochbauer Gyulával, Gazda Józseffel), akikkel Magyar Irodalmi Tábort is összehoztunk, s az ott történt lovaggá avatásom nagy örömömre szolgált. Hogy a besúgó szerint egy kolléganőm, aki néha olajjal is kisegített, eszeveszettnek titulált, nem zavart. Akkoriban sok mindenhez (például kenyérhez, tejtermékhez, cukorhoz, kávéhoz stb.) nehezen lehetett hozzájutni.

 

Egy a kevés kép közül, amelyik a régi KAV-okról megmaradt, a rajz Kónya Ádámé

 

Igyekezett elintézni engem akkori sepsiszentgyörgyi igazgatóm, Haiducu „elvtárs” is (a textilipari szakközépiskolában), ki nagyon nyalt a pártnak, s lelkesen nehezítette a magyarság helyzetét, ahol csak tehette. Ez vezetett oda, hogy a pártszékházba behatolókhoz csatlakoztam magam is, mikor a ’89-es forradalomkor őt fent az erkélyen megpillantottam. Az első csalódásféle akkor ért, mikor megtudtam, hogy az új „forradalmi” vezetőség őt már meg is bízta egy fontos feladattal: szervezze meg a textilgyárban a demokratikus választásokat. Közbenjárásomra Haiducu eltűnt onnan, s rám ruházták a tanerők közti választás megszervezését is. Bekerültem a két első megyei vezetőségbe, harmadszorra aztán egyszerűen ejtettek, én pedig egyre inkább félrevonultam. Nagyon nem úgy alakultak a dolgaink, ahogy reméltem, reméltük sokan. De azért így is várakozáson felüli és nem kevés az, ami történt.

Az oly hosszú ideig tartó bezártságot és akadályoztatást követően fűtött a vágy, hogy magam is tegyek az annyira áhított változásokért. Nem féltem, de voltak fenntartásaim. Már a puliszkarobbanás meg az azt követő lövöldözések idején volt családom, feleségem, két egészen kiskorú gyermekem, de amikor 1989. december 16-án Temesváron a helyi lakosok élőlánccal próbálták megakadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását s az élőláncból tüntetés lett, a katonaság pedig a tömegbe lőtt, úgymond csatlakoztam a lázadókhoz. A megmozdulások átterjedtek egész Romániára.

Sárga karszalaggal, megyevezetői igazolással szervezkedtem, futkostam reggeltől késő estig, alig láthattam a családom. Sajnos hamar kiderült, hogy bajok vannak, cseberből vederbe kerültünk. Részt vettem a régi jó ismerős Barkó István három, a jó irányba történő változást szolgáló filmezésén Sepsiszentgyörgyön, amikor Barkó az akkori eseményeket dokumentálta: kereskedelmi egységekben, a kaszárnya épületében december 26-án, az ott tartózkodó szekusok közt, ahová az ideiglenes bizottság akkori elnökének jóváhagyásával és Vîntu százados kíséretében mentünk, és ott voltam a filmezésen Rab Ştefan, az egykori első titkár lakásán is. Tapasztalhattam, hogy több tolvaj, csaló vezetője volt Kovászna megyének még az új, csak jó értelemben forradalminak hitt első napokban is.

Nagy szükség volt az újabb választásokra, melyek azonban szintén nem váltották be közösségünk reményeit. Történt jó is: 1991-ben sikerült megalapítani a frissen létrejött Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége keretében az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét (ez az AESZ volt, az 1793-ban alapított Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság kései folytatása). Főleg sajátos, magyarságunkat érintő kérdések intézése végett megfelelő érdekvédelmi szervezetre volt szükségünk. És így létrejött az RMDSZ, amely több-kevesebb sikerrel igyekszik megfelelni küldetésének.

Azt hittem, hogy igazi forradalom résztvevője vagyok, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceaușescu-félék eszméivel fertőzöttek újra vezető szerepet kaptak, az RMDSZ-ben is. Sajnos többen voltak és vannak, kik saját érdekeiket az őket megválasztó közösség érdekei fölé helyezték, s ráadásul piszkos ügyekbe keveredtek számos politikus társukhoz hasonlóan. A Securitate átmentése oly sikeresen ment végbe, hogy az egykori hírhedt alkalmazottaknak a sajtó nyilvánossága sem ártott, árthatott mindmáig. Tehetünk róla? Igen. Többnyire csak áthelyezték őket, és általában még jobb pozíciókba kerültek: átvedlett a rendszer.

Zsigmond Győző

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 310
szavazógép
2021-10-08: Faluvilág - Kisgyörgy Zoltán:

Cserebotos Szárazpatak

Egyértelmű választ kaptunk a falu ragadványnevének eredetére: a székelyek cserefájához kapcsolódik, amely sokoldalú előnye miatt egyfajta tiszteletet követelt a letűnt idők építészeti múltjában. „A cserebotnak, a vastagabbik husángnak akár életmentő szerepe is lehetett régen, ha meg kellett küzdenie a járatlan helyre tévedett embernek” – jegyeztük több mint egy évtizeddel ezelőtt Márton Emil (1927–2010) tanítónak, Szárazpatak krónikásának fejtegetését.
2021-10-08: História - Váry O. Péter:

Második Trianon (Romsics Ignác sepsiszentgyörgyön)

Európa 1990-ig fennálló rendjét Trianon alapozta meg, majd az 1947-es párizsi békeszerződések véglegesítették: ekkor húzták meg azokat az országhatárokat, amelyek majd’ fél évszázadon át meghatározták a térség hovatartozását, fejlődését. A múltunk iránt érdeklődők nagyjából ismerik a történteket, Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész hétfő délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott, Trianon másodszor – Az 1947-es párizsi békeszerződés című előadásában nem is tett egyebet, mint összefoglalta az 1920–47 között zajlottakat, rávilágítva azokra a folyamatokra, amelyek a párizsi békeszerződések végkimeneteléhez vezettek.