Ha anyu öltöztette, Zsófi ráncigálta közben a ruháját:
– Nem kell a piros szoknya, kéket akarok! Nem kell a sárga pulcsi, rózsaszínt akarok! 
A játszótérről sem akart hazajönni. Olyan hangosan sírt, hogy megijedtek a madarak az ágon:
– Én még homokozni akarok! Nem megyek haza!
– De Zsófikám, késő van, el kéne indulnunk. Ilyenkor Zsófi lefeküdt a földre és azt mondta:
– Nem működnek a lábacskáim. Nem tudok hazamenni.
Szegény anyu cipelhette őt hazáig.

Egyik nap Zsófi éppen a reggelinél hisztizett:
– Nem akarom meginni a kakaót, nem akarom megenni a kiflit!
Ekkor a háta mögül nevetést hallott.
– Hahaha, hihihi.
– Ki nevet? – fordult hátra Zsófi, de nem látott senkit. Visszafordult az asztalhoz, de akkor megint meghallotta a vékony hangocskát:
– Hihihi, hahaha, ne edd meg a reggelit! – Zsófi megint hátranézett:
– Ki beszél itt?

A vékony hangocska azt mondta:
– Hát én. Itt ülök a szekrény tetején.
Zsófi felnézett, és egy kis manót látott. Selyembugyogóban, sárga csengettyűs sapkában üldögélt, és lóbálta a lábát.
– Ki vagy te? – csodálkozott Zsófi.
– Én vagyok Hiszti manó. Minden hisztis gyerek a barátom. Zsófinak nem tetszett Hiszti manó, és az sem tetszett, hogy a manó kinevette őt. Visszafordult az asztalhoz, és kezébe vette a kiflijét.
– Dobd le a földre! – súgta Hiszti manó.
– Nem dobom! – mondta Zsófi.
– Akkor öntsd ki a kakaódat a terítőre! – javasolta Hiszti manó.
– Hagyjál békén! – szólt hátra Zsófi, és csak azért is megitta a kakaóját.

Amikor indultak a játszótérre, Zsófi hisztizni kezdett:
– Nem akarom felvenni a szandálomat! Gumicsizmát akarok!
– De Zsófikám, meleg van kint – mondta a mamája.
– Nem kell a szandál – visított Zsófi, de ekkor meghallotta Hiszti manó nevetését. Apu kabátzsebéből kukucskált ki, és integetett Zsófinak:
– Jól csinálod, kis barátom! Ne hagyd, hogy anyukád rád adja a szandált!
– Nem vagyok a barátod – mondta Zsófi. – Menj innen.
– Hihihi, nekem minden hisztis gyerek a barátom – nevetett Hiszti manó.
Zsófi megharagudott, és kezébe vette a szandált:
– Ezt most felveszem.

A játszótéren nagyot játszottak a gyerekek.
Amikor indulni kellett hazafelé, Zsófi megint le akart feküdni a földre, hogy anyu cipelje őt haza. De akkor a fa ágán meglátta Hiszti manót. Alig várta, hogy Zsófi megint hisztizni kezdjen. Zsófi felállt a földről, és megfogta anyu kezét:
– Ma működnek a lábacskáim. Én is tudok gyalogolni.
Ahogy felnézett a fára, látta, hogy Hiszti manó nagyon mérges.
Ebéd után Hiszti manó beült Zsófi szobájába:
– Ne aludj, Zsófi! Gyere, hisztizz egy nagyot.

De Zsófi magához ölelte a maciját és álomba merült. Délután nem hisztizett játék közben, mert látta, hogy Hiszti manó ott ül a függöny rojtján. Amikor elérkezett a rendrakás ideje, Zsófi szépen pakolni kezdett.
– Ebből elég volt! – toppantott mérgesen Hiszti manó. – Ne rakj rendet! Azt akarom, hogy hisztizz!
– Nem hisztizek – mondta Zsófi. – És menj ki a szobámból!
– Hisztit akarok, hisztit akarok – toporzékolt Hiszti manó, és egészen vörös lett az arca a bömböléstől.
Zsófi nevetett:
– Milyen buta manó vagy te! 

Erre aztán olyan mérges lett Hiszti manó, hogy haragjában földhöz vágta a csengettyűs sapkáját.
– Hahaha – nevetett Zsófi. – Ha látnád, milyen csúnya vagy, amikor hisztizel!
Erre aztán Hiszti manó visított egyet, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Zsófi még mindig nevetett:
– Milyen hisztis ez a Hiszti manó. Biztos, mindenki nevet rajta. Én nem akarok rá hasonlítani.
És Zsófi soha többé nem hisztizett, mert nem szerette volna, hogy visszajöjjön Hiszti manó, és újra kinevesse őt.