Incze Mózes festőművész Baróton született 1975-ben. A középiskolát a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban (1994) végezte murális festő szakon, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2000-ben vette át diplomáját, azóta – ahogy maga állítja – „a festészeten keresztül (is) létezik”. A legutóbbi évek elismerései: MMA-MMKI Alkotói ösztöndíj (2018), Horváth Díj (2016), Új Művészet Díj (2015); egyéni kiállítások: Overhead Gallery, Frenchen, Németország (2021), Idővonzatok, Esterházy Kastély, Fertőd (2021), Nagy Szekund – Boldi szobrászművésszel közösen, Bánáti Nemzeti Múzeum, Temesvár (2020), Összhang – Boldi szobrászművésszel közösen, Bozsó Gyűjtemény, Kecskemét (2020), Együttállás – Varga Melinda szobrászművésszel közösen, Árpád Múzeum Keve Galéria, Ráckeve (2020). Rendszeres résztvevője csoportos kiállításoknak és művészeti vásároknak.
Útravaló Barótról
– Ha valaki végignézi életed legfontosabb állomásait – Barót, a szülőváros, Marosvásárhely, a művészi alapozás városa, Budapest, a felsőfokú tanulmányok városa és Isaszeg, az alkotói kiteljesedés városa –, korán kezdett tudatos építkezésnek vélheti életpályádat. Tényleg, már kora fiatalságodtól kezdve egyértelmű volt, hogy festőművész válik belőled?
– Az, hogy festő leszek, igazából úgy volt eldöntött tény nagyjából tízéves korom óta, hogy nem igazán voltam tudatában, mit is jelent ez a fogalom. Vonzott magának a műfajnak a szépsége, a képi ábrázolásnak a varázsa, ami vitt és folyamatos ajándékokat tartogatott nekem; egy olyan álom volt, amiből nem kellett még ez idáig fölébrednem. Ami visszanézve egyértelműnek tűnik, az természetesen mindig kérdőjelekkel teli történet jelen időben megélve, de hát ez adja a szépségét a műfajnak.
– Egy baróti tízéves gyerek miért dönt úgy, hogy áldozatokat hozva szinte gyermekként elköltözik szülővárosából csak azért, hogy belőle festő legyen?
– Egyrészt volt egy késztetésem attól a koromtól kezdve, hogy meg bírtam fogni bármilyen nyomhagyó eszközt, ceruzát, tollat, akármit, hogy én azzal telerajzolgassam a rendelkezésre álló üres felületeket. Ez egyfajta újramondása a világnak, ami azáltal, hogy én mondom, az enyém lesz. Tulajdonképpen személyes megismerési lehetőséget is biztosít az, hogy valamit lerajzolok, mert közben értelmeztem, megismertem és a magam módján újraalkottam azon a szinten, amelyen éppen képes vagyok rá. Elég hamar kiderült, hogy ez a rajzolósdi picit kilóg a szokásosból, és Rácz Magdolna baróti rajztanár, felfigyelve erre a jelenségre, jelezte szüleimnek, itt igazából valamit kellene kezdeni ezzel a rendkívüli esettel, amit én produkálok a rajzhoz való hozzáállásommal. Ebből aztán kis rákészülés után művészeti iskola lett Marosvásárhelyen, ahonnan tulajdonképpen mindig volt, ahova tovább érlelni a gondolatot.
A megtalált szótár
– A Marosvásárhelyi Művészeti Líceum mennyire jó, illetve miben jó, hogy a zsenge festőpalánta számára utat kijelölő intézmény legyen? Könnyű építkezni a képzőművészeti egyetemen az ott szerzett tudásra, vagy rengeteg a bepótolnivaló?
– A kommunizmus éveiben az iskolában folyó képzőművészeti oktatás is (utólag mondva: szerencsére) valamelyest zárt világ volt. Egy kialakult értékrend volt, metodika, ami nem igazán tartotta a ritmust azokkal a változásokkal, amik a világ tőlünk nyugatra eső felét már elérték, és picit megmerevedett tudásanyagot kaptunk ezáltal. Akkoriban úgy tűnt, hogy ez maga a teljesség, ám amikor a határok és a perspektívák kinyíltak, ugyanez a történet már úgy tűnt, mint egyfajta korlátozottság. Ennek ellenére a klasszikus rajz- és festészeti stúdiumoknak a megélése olyan nyelvezetet biztosított számunkra – ami egyfajta kifejezési eszköztárat ad még most is –, aminek a fő erénye az, hogy ha akad mondanivaló, egy körülírandó képi jelenség, akkor a mikéntje a dolognak nem okoz nehézséget, hanem az magától értetődik, mert megvan hozzá a kialakult formakészlet és ábrázolási lehetőség. Valahogy úgy jártunk, mint annak idején a hátrafelé nyilazó ősmagyarok, akik késve érkeztek harcászati technikájukkal egy olyan közegbe, amely már rég meghaladta az övékét, de épp ezáltal nehézkessé vált, és a nehézlovas európai hadrend ott remegett meg, amikor egyfajta régebbi tudás kimutatta az életképességét.
– Marosvásárhelyen egy újabb Rácz Magdát találtál, aki tovább irányított, tovább fogta a kezed?
– A középiskolás években Dátu Viktor volt a festőtanárom, aki érezte azt, hogy van hajlandóság bennem a tanulásra, és igyekezett is különböző megoldásokat felmutatni azokra a stúdiumokra, amelyekkel éppen akkor küszködtünk, a színek, ritmusok, formák rendszerbe foglalásával. A marosvásárhelyi évek a beszélni tanulás évei voltak, jóval később alakult ki, hogy mit is akarok mondani ezzel a szótárral.
Kitárul a világ
– Az egyetemen Nagy Gábornak, a festészeti tanszék vezetőjének az osztályába kerültél. Mennyire hatott rád és munkáidra a Munkácsy-díjas művész? Hát a budapesti művészvilág?
– A találkozás Budapesttel kicsit, hogy úgy mondjam, megrengető élmény számomra: egyszerre szembesültem a lehetőségek sokaságával, amelyek némileg meg is szédítettek – hogy mennyi mindent nem láttam én eddig. A „valamiről lemaradottság” érzése is bennem volt, másrészt meg maga az egyetemi légkör picit megfoghatatlan volt számomra abban az értelemben, hogy a jó és a rossz elválasztása, ami itt nekünk egyfajta irányt, mintakészletet biztosított, ott nem esett meg. A Képzőművészeti Egyetemen irányok voltak, amelyek tulajdonképpen párhuzamosan vagy egymás ellenében léteztek. Sokszor érvénytelenítették is egymást azok a vélemények, amik egy egyetemi oktatóktól úgy hangzottak, hogy „talán” vagy „szerintem”, így számomra igazából nem sokat jelentettek az elején. Meg kellett tanulnom lehántani azt a virágnyelvet, amiben a közlendő megfogalmazódott, és megkeresni, hogy mi az, ami igazából pozitív vagy negatív visszajelzés egy munkám kapcsán, mert olyan érzésem volt, hogy megfoghatatlan ködben lebegek. Aztán miután kiismertem ennek a ködnek a szabályait (és persze néhány gócpontot mégiscsak sikerült találni, amiből viszonyítási pontokat leltem), onnan már igazából két év után sikerült valamifajta, számomra előre tartó irányt megtalálni.
A megélés képi lenyomata
– Egy, az egyetemről frissen kilépett festő miként keresheti meg a mindennapi betevőt? Van olyan kereslet a kortárs művészetre, hogy az oklevelét frissen megszerző fiatal számára biztosítsa azt a hátteret, amely szükséges ahhoz, hogy meghasonlás nélkül követhesse elképzeléseit?
– Nekem nagy meghasonlási problémáim nem voltak, mivelhogy nagyjából semmifajta érintkezésem a műkereskedelemmel eleinte nem volt, ahol meg egyetemistaként, illetve friss diplomásként kiállítottam, azok kulturális intézmények voltak, és nem kereskedelmi kiállítóhelyek. Tulajdonképpen megtaláltam azokat a lehetőségeket, amelyek adódtak – például a restaurálási munkák által –, és úgy foglalkozhattam képzőművészettel, hogy mellette a magam világát nem kellett mérlegelés tárgyává tennem. Folytathattam azt, amit addig is csináltam, hogy azért festek, mert szeretem ezt csinálni. Szerencsésen alakult a következőkben egy-egy kiállítás, amikor engem találtak meg olyan kurátorok, akik a munkáimban fantáziát láttak, és miután már ők választottak engem, nem én kerestem ezeket a fórumokat, így nem is kellett semmifajta igazodási helyzetet megélnem. Én fenntarthattam azt az álláspontomat, hogy azzal foglalkozom, ami szerintem fontos és megfestendő kérdés, a közvetítő – a galéria meg tulajdonképpen foglalkozott magával a kapcsolatteremtéssel a tágabb érdeklődő közönség felé.
– Alkotásaidat megtekintve az embernek előbb a határozott – sokszor komor – színválasztás tűnik fel, aztán az, hogy témáid közé gyakran modern eszközök – mosógép, kábelek, táblagép – férkőznek be, másokat álomszerű villanásoknak lehet vélni, de talán közös nevezőjüknek azt lehet mondani, mintha mindegyik festményben jókora adag titokzatoskodás is lenne. Mi foglalkoztat leginkább?
– Ezt nehéz egyetlen mondatba sűríteni. Ami foglalkoztat, az a létezés emberi szemszögből való megélésének a képi lenyomata, tehát az, hogy van egy olyan világ, amely előbb-utóbb átalakul az eddigi ténykedéseink kapcsán, és lehet, hogy azokat a területeket, amiket eddig hús-vér szellemi létezőként belaktunk, át kell engednünk az általunk teremtett mesterséges képződményeknek, amik valamennyire mi vagyunk, de mégsem, és akkor itt az emberi tartalmak egy picit kivetkőznek magukból. Hát ennek még egy olyan képviselője lehetek, aki ezt megélte még a hús-vér-szellem ember egyeduralmi helyzetében, és tanúja vagyok annak, hogy sok minden átalakul. Ezt az emberi szemszöget képviselni csak addig lehet, ameddig vannak ennek közvetlen, valós megélései. Hogy miként fog ugyanerről vélekedni egy mesterséges intelligencia? Ezt nyilván már nem én fogom elmondani.
– Tagja vagy több egyesületnek, művészeti csoportosulásnak: fontos, hogy valahova tartozzál, hogy olyan közelségben élhess, dolgozhass, akikkel együtt tudsz gondolkodni, sőt, inspirálnak?
– Alkotóként az együtt munkálkodás bizonyos életszakaszokban nagyon fontos, mert a közös lendület általában az egyéni megingásokat ellensúlyozni tudja, van egy csoportszellem, (művésztelepek, művészi csoportosulások esetében), ami egyfajta védett környezetet alakít ki az ilyen nehézségek túlélésére. Aztán eljut az ember egy olyan korszakába, amikor rájön, hogy az a rengeteg kérdés, meg az arra adható válaszok lehetősége, ami így ötletként benne fölmerült, és arra vár, hogy valamifajta képi megjelenítés is legyen belőle, az már több, mint amit az ő élettartama le fog fedni. Onnantól talán már nem a közös hanggal fog foglalkozni, hanem ennek a saját szólamnak a kiteljesítésével. Mert hát az élet véges, akárcsak a lehetőségeink, így igyekszünk azt valamennyire összpontosítva fölhasználni.
– Mi a sikeresség titka: kapcsolatrendszer, jó menedzser, nagy adag szerencse, hogy véletlenül felfigyeljenek rá, és eladhatóvá, értékesítővé kiáltják ki az alkotó embert?
– Hát ez nagyjából mind fontos tényezője az úgynevezett sikerképletnek, de én ehhez a magam részéről csak a kitartó, minőségre törekvő munkát tudom hozzátenni, mert ha a többire figyelek, akkor erről csúszik el a fókusz, és onnantól igazából egyfajta üres machináció, egy blöff lesz az egész folyamat, ami véghezvihető, csak ahhoz nekem már nem sok közöm van. Mert a műkereskedelem mint iparág bármit el tud adni, de attól nem minden művészet lesz olyan tartalmakkal bíró valami, ami számomra is fontos lenne.
…és ismét Barót
– Életedben milyen helyet foglal el Barót, illetve Isaszeg?
– Habár egyre kevesebb otthoni emberrel vagyok személyes viszonyban, számomra Barót, hogy úgy mondjam, egyfajta olyan világ közepe, ahonnan nézve a dolgok természetüknél fogva rendben vannak. Az itt megtapasztalt emberi karakterek, a táj horizontjának tagolt ritmusa adja a mércét, amivel mérem a világot. Az, hogy éppen melyik szegletében élek a világnak, hogy van családom meg festőállványom, az sok tényező következménye, de talán elmondhatom, hogy valójában tudaton belül vagyok otthon, és ez nem feltétlenül a fizikai valóságnak a helyszíneivel esik egybe.