Mai Történelmünk rovatunkban a Szépvízért Egyesület által létrehozott, az augusztus közepén Csíkszépvízen megnyílt Székely Határőr Emlékközpont földszinti termeit járjuk be. A számos magyarországi és erdélyi szakember közreműködésével, Nagy József történész szakmai irányításával, Bálint Ferenc történész forgatókönyve alapján összeállított kiállításnak a középkort bemutató anyagából közlünk részleteket.
A székelyek kezdetben a Magyar Királyság Erdélyen kívüli területein éltek különböző csoportokban. A 11–12. század folyamán kezdődhetett az Erdélybe való áttelepítésük, amely a 13. századra ért véget. Az először Dél-Erdélybe, majd innen a mai lakhelyére költöztetett székelység egy tömbben telepedett meg. Ennek köszönhető, hogy míg a nyugat- és közép-magyarországi szétszórt székely telepek idővel beolvadtak a környezetükbe, addig az „erdőntúli” székelység kollektív, azaz a népcsoport minden tagjára vonatkozó kiváltságokra tett szert.
Kiváltságok
A székely kiváltságok megtestesítője a szék volt, mely az ország többi területén kialakult vármegyékkel szemben független, saját területtel rendelkező közigazgatási, bíráskodási és katonai egység volt. A székeken belül a székelyek közül kikerülő tisztségviselők a székely szokásjog szerint irányították a lakosság életét. A 14. század elejére, az Anjou királyi dinasztia uralkodásának kezdetére hét székely szék alakult ki, ezekből a középkor végétől kezdődően fiúszékek váltak ki, illetve társszékekbe tagozódtak.
A székely kiváltságok alapját a katonáskodás képezte, amelynek része volt a határőri feladatok ellátása. Emellett a székelyek részt vettek a királyok különböző hadjárataiban is. Az 1100-as években írott forrásokban való megjelenésüktől fogva a középkor folyamán kimutatható elővédi szerepük. A magyar sereg ütközeteiben, kezdetben a letelepedett besenyőkkel közösen, könnyűlovas íjászként látták el e feladatukat.
A királyok által a székelységnek biztosított kiváltságok közül ki kell emelni az adómentességet. Egyedüli, adóhoz hasonló kötelezettséget az ökörsütés néven rögzült ököradó jelentette, amit a királyság szempontjából fontos alkalmakkor kellett teljesíteniük. Három esetben kerülhetett erre sor: amikor a királyt megkoronázták, amikor házasodott és amikor a trónörökös megszületett.
Az adómentesség ellentételezése viszont a fejenkénti hadba szállás volt, ami a középkor későbbi szakaszában gondokat okozott a kiváltságokhoz ragaszkodó székelyeknek. A kollektív jogok okán a székelyek elvben egyenlőek voltak. Az 1300-as években, Nagy Lajos király uralkodása idején a társadalmi és gazdasági különbségek még nem öltöttek nagy mértéket. Az időnként újraosztott közföldekből mindenki részesült, s ennek jövedelméből a hadra fogható székelyek el tudták tartani családjaikat és teljesíteni tudták katonai kötelezettségeiket. Székelyföld határainak megszilárdulása után azonban már nem volt mód a további terjeszkedésre, miközben a felosztható közföldek nagysága nem tartott lépést a népesség növekedésével. Másrészt viszont megindult a magánbirtok kialakulása, s többen is szert tettek Székelyföldön kívüli, nemesi jellegű birtokokra is. Ez természetesen a társadalmi és a vagyoni különbségek növekedését eredményezte, amely a későbbi évszázadokban számos belső konfliktushoz vezetett.
A székelység a szászokkal és az erdélyi nemességgel együtt alkotta a középkori Erdély kiváltságos csoportjait, szemben a királyság lakosságának többségét kitevő jobbágysággal, akik a nemesség által birtokolt területek falvaiban éltek, és adóik képezték a király, a nemesi rend és a katolikus egyház jövedelmének alapját.
A székely ispán
A középkorban a király az általa kinevezett hű hivatalviselő előkelőkön keresztül irányította az országot. Közülük a legfontosabb a nádor, az országbíró, a horvát-dalmát és szlavón bán és az erdélyi vajda volt. Ugyanakkor számottevő hatalom összpontosult a székely haderő élén álló és a közigazgatást irányító székely ispán kezében. Őt a király nevezte ki a megbízható, ám nem székely származású előkelők köréből.
A hivatal kezdeteit homály fedi, valószínűleg az áttelepítést követően a 13. század elején jött létre. Az első név szerint ismert székely ispán a Ludány nembéli Szoboszló fia Bogomér volt, aki IV. Béla király oklevelében szerepel egy 1228-ra datált bulgáriai hadjárat kapcsán mint a székelyek „ispánja és vezére”.
Az ispán a székelyek legfőbb bírójaként a királyi hatalom érdekeit képviselte Székelyföldön, s ha kellett, érvényesítette is azokat. Egyik legfontosabb feladata a hadszervezés volt. Békeidőben ellenőrizte a harckészültséget, háborúban pedig vezette az ekkor néhány ezer főre tehető székely haderőt.
A székely ispán az erdélyi vármegyei területek élén álló vajda után a második legjelentősebb méltóság volt a középkori Erdélyben. Közülük a legismertebb Lackfi András, akinek a neve a középkori székelység egyik legendás győzelméhez kötődik. I. Nagy Lajos király történetírója, Küküllei János szerint Lackfi „harcokban megedződött férfiú”, aki kinevezése után „székelyekkel, nemesekkel és hatalmas hadinéppel” a Moldva irányából Erdélybe rendszeresen betörő tatárok ellen indult. 1345-ben „Athlamos nevű fejedelmük egy hatalmas sereg élén hadba szállt ellenük; magát a fejedelmet lenyakazták, a foglyul ejtett tatárok sokaságát pedig számos zászlóval egyetemben elküldték Visegrádra a királyi felségnek” – írja a dicső győzelemről Küküllei.
Lackfi tatárok fölött aratott győzelmét további sikerek koronázták. 1350-ben Lajos király az általa elfoglalt Nápoly kormányzójává nevezte ki. A kitűnő hadvezér erdélyi vajdaként fejezte be pályafutását.
A 14. század végétől, Luxemburgi Zsigmond király korától egyre gyakoribbá vált a többes tisztségviselés, vagyis az, hogy a székely ispáni méltóságot egyszerre ketten, illetve hárman töltötték be.
Tagozódás
Az 1300-as években az Anjou-dinasztia hatalomra jutásával ismét megerősödött a királyi hatalom, aminek következtében a legelőkelőbb magyar tisztségviselők, bárók és egyházi vezetők kötelesek voltak a hivataluknak megfelelő számú katonaságot kiállítani saját zászlajuk alatt. A banderiális hadszervezet az 1500-as évekig fennmaradt.
Ekkortól állnak rendelkezésre források a primor, lófő és gyalogos tagozódásról, amely elsősorban a székely hadviselésben betöltött szerepeket takarta, de valószínűleg vagyoni és tisztségviselési vonatkozásai is voltak. A primorok a székely közösség legtehetősebb tagjai közül kerültek ki, akik megengedhették maguknak a drágább védőfelszerelést is. Utánuk következtek a lófők, akik valószínűleg lóháton, még igen sokáig a sztyeppei hagyományoknak megfelelően felszerelve vonultak hadba. A székely gyalogosok voltak a hadakozók legkevésbé tehetős és mozgékonyabb tagjai. Felszerelésük alig haladhatta meg a minimumot, azaz egy steppelt fegyverkabátot, lándzsát, esetleg egy sisakot, pajzsot és az országszerte elterjedt nyugati kardot.
1441 és 1446 között a híres törökverő hadvezér, Hunyadi János erdélyi vajda töltötte be a székely ispán hivatalát. A két funkciót ettől kezdve mind gyakrabban ugyanazon személy viselte. Hunyadi számtalan hadjáratot vezetett a törökök ellen, ismert ütközeteiben nélkülözhetetlen erőt képviseltek a székelyek.
1442 elején török sereg tört Erdélybe, velük Hunyadi Marosszentimrénél szállt harcba, de vereséget szenvedett. A vajda azonban néhány nap alatt hadba hívta a székelyeket, a szászokat és a vármegyei nemességet, hogy sikerrel felvehesse a harcot a zsákmánnyal megrakottan visszavonuló török ellen. A hadba hívás úgy történt, hogy egy lovas véres kardot, tőrt, lándzsát vagy nyársat vitt körbe, emellett pedig dobolással, zajjal, tűzzel is vitték a háború hírét, és tudatták, hogy hol és mikor kell a hadba hívottaknak gyülekezniük.
Összegyűjtött serege élén Hunyadi a nagyszebeni csatában fényes győzelmet aratott az oszmánok felett. Ezt követően a székelyek ispánjaként harminckét családot rendelt a csíksomlyói ferences kolostor szolgálatára, amely rendelete egészen 1848-ig érvényben maradt.
Fiának, Mátyásnak 1458. évi királlyá választásában is jelentős szerepet játszottak a székelyek, hiszen szép számban szolgáltak nagybátyja, Szilágyi Mihály seregében.
1463 körül Mátyás rendeletben szabályozta a három erdélyi rend, így a székelyek hadba vonulási kötelezettségeit. A rendelet előírta a székely tisztségviselők számára a rendszeres mustrák, hadiszemlék tartását, amelyek a hadakozó népesség harckészültségét voltak hivatottak fenntartani. A rendelet szerint: „A székelyek, régi szokásuknak megfelelően, haderejük kétharmad részét kötelesek általános felkelés esetén elküldeni, a harmadik részt minden eshetőségre készen otthon hagyva. Nehogy azonban a mozgósítás során vagy háború esetén hiány támadjon, az egyes székek kapitányai kötelesek békeidőben, mégpedig nem nagyon ritkán, fegyverek és az egyéb felszerelés megvizsgálását elvégezni, amit ha elhanyagolnának, vagy a parancsnak nem engedelmeskednének, ki-ki megbűnhődjék.”
A székelység a királyi sereg elővédjeként Mátyás király 1467. évi, szerencsétlenül végződő moldvai hadjáratából is kivette részét. A székely ispáni címet önmagában utoljára viselő Daróci János súlyos sebet kapva, Moldvabányánál halt hősi halált, amikor a moldvai sereg éjszaka meglepetésszerűen megtámadta a királyi tábort. A kudarc ellenére a moldvai fejedelem 1468-ban hűbérurának fogadta el a magyar királyt, Mátyás pedig 1475-ben Magyar Balázs székely ispán vezetésével 5000 székelyt küldött III. (Nagy) István segítségére, akik nagymértékben hozzájárultak a moldvaiak fényes győzelméhez a vászlói csatában.
A külföldi hadjáratok mellett a királyság területét megtámadó oszmán hadakkal is gyakran kellett szembeszállni. A székelyek ecsedi Báthori István vajda és székely ispán vezetésével a balszárnyon küzdöttek az 1479. évi kenyérmezei csatában. A győzelem ellenére a székelyek és Báthori ispán viszonya nem alakult békésen. Az ispán erőszakos házassággal vagy hűtlenségi perekkel saját híveit, igen gyakran vármegyei nemeseket szeretett volna a régi székely főemberek örökébe helyezni. Báthori erőszakoskodásai oda vezettek, hogy a székelyek fellázadtak ellene. A Mátyást követő II. Ulászló király végül 1493-ban menesztette az ispánt hivatalából.
