Úgy gondolnánk, hogy nevetni minden időben lehet és kell is, Arisztotelész után Bergsonig (klasszikus művére, A nevetésre utalok) így látták ezt a gondolkodók. Az ember nevető állat megállapításban benne van, hogy a nevetés emberi lényeg, tudósabban antropológiai meghatározottságunk. Bergson még azt is mondja, hogy a komikum valahogyan mindenben benne van, amolyan immanens lényeg, de felszínre hozni nagyon nehéz. Ehhez a szellem erőfeszítése kell, amely képes az ellentmondások észlelésére. Ugyanakkor a komikum a tudattalannal is kapcsolatban van, felszínre hoz valamit, amiről nem is tudunk, mondjuk éppen a tükör görbületét. De a legfontosabb itt a mi szempontunkból az, hogy a komikumnak létezik egy bizonyos társadalmi jelentése. És ezen túl, Bergson poétikus megfogalmazásában: „A nevetés is csak úgy születik, mint ez a hab. Múló lázongásokat jelez a társadalmi élet felszínén. Mindjárt meg is rajzolja e rezdülések mozgékony vonalát. Maga is sóval telített. Pezseg, akár a hab. Csupa derű.” A komikum ilyen értelemben veszélyes, felszínre hozatala pedig akár büntetendő cselekmény is lehet. Min lehetett nevetni a romániai társadalom sötét évtizedeiben, a hetvenes évek végétől a még súlyosabb nyolcvanasokon át? Amelyekben már nemcsak a közöny és a szomorúság, a túlélési kényszer fojtogatta az embereket, hanem egyre több volt a tragikusból is. Amikor az RKP földi hatalmasai kulturális genocídium terveit szövögették a romániai magyarság ellen? Akkoriban már a nevetés hivatalosított orgánumai sem voltak meg, azok a végtelenül bornírt faliújságok, amelyeken a szocialista építés visszásságait figurázták ki a botcsinálta humoristák. Bajor Andor jóvoltából megszületett viszont 1956-ban az Ütünk, az Utunk irodalmi lap szatirikus melléklete, amely szilveszteri számként szinte egyedül szolgáltatta a nevetés munícióját a különböző szatirikus irodalmi műfajokban egészen 1984-ig, amikor – mint a romániai magyar irodalom számos egyéb ágára – erre is lecsapott a pártcenzúra és megszüntette. A szatirikus szemléletmód ugyanis mintegy látja és láttatja az ellentmondást a jelenségben – most itt egy igen alkalmas kifejezésünkkel a visszásságot, és hát a létezett szocializmus akkori társadalmában szinte minden csak visszásság volt. Irodalmi paródiáinak jelentős részét Zágoni Attila is az Ütünk hasábjain közölte.

Tehát sikerült, ha nem is mindig nevettetnie, de legalábbis mosolyra fakasztania, pisolyogtatnia, derűt terítenie a komor arcokra. És ez nagyon komoly adomány, hiszen emberi mivoltunkra vezet vissza. Zágoni Attila ilyen nevettető volt egy komor korszakban, ezt nem lehet eléggé értékelni és megbecsülni.

Mivel két könyvének is a szerkesztője voltam (A sóderhivatal, Kriterion Könyvkiadó, 1981, valamint Sánta Pegazus, Kriterion, 1985), igen közelről ismerhettem már akkor szatíráit, humoreszkjeit és irodalmi-műfaji paródiáit, előbb nyilván az Ütünk hasábjairól. Mivel a jelen kötetnek a súlypontos részét a paródiák alkotják, legyen szó előbb ezekről. Az irodalmi paródia ritka műfaj, és sajátos emfatikus tehetséget igényel amellett, hogy az irodalomnak és az irodalmi műfajoknak a tartalmi és formai kérdéseit is professzionális szinten kell értenie és tudnia annak, aki ebben a sajátságos műfajban kíván alkotni. Ihletett visszaemlékezésében Cseke Péter így tekint vissza a paródiaíró sajátos alapállására: „ő a bemutatókra is úgy utazott el, hogy táskájából sosem hiányoztak a parodizálásra – sajátos irodalmi arcképcsarnokának a gyarapítására – kiszemelt írók művei. Heteken át jegyzetelte a szerző egyéniségére utaló jegyeket, hogy aztán füzetnyi följegyzéséből megszülessék a pár gépelt oldalnyi tömény szövegpárlat. Sosem csak egy-egy művet vett célba, mindenekelőtt magához az író egyéniségéhez igyekezett közel férkőzni. Többnyire sikerrel. Nem kifigurázni akart, netán elidegeníteni; ellenkezőleg: megszerettetni az olvasókkal irodalmunk félreérthetetlen hangú alkotóit.” Mint ilyen, a romániai magyar irodalom kritikusának is bizonyult – vonta le a következtetést Cseke Péter (Zágoni kötéltánca). Nem kívánok itt az irodalmi paródiának mint műfajnak a sajátos problematikájába belemenni. A már említett emfatikus (lelki) képesség mellett nyilván nagyon pontos figyelem, megfigyelés, rögzítés és alkotó reproduktív képesség szükséges ehhez (görbe replika), igazán magasrendű pszichikai képességek és készségek. Továbbá az olvasott műnek és a szerzőnek nemcsak a stiláris és gondolati, hanem személyiségi aspektusait is mélységükben kell megragadni és újrateremteni. Erőteljes kötöttségben kell tehát kibontakoztatni egy gyakorlatilag autonóm műalkotást. Mindent összevéve, az utánzott és újraalkotott szerző és műve egy sikeresen felöltött szamárbőr végterméke, amelynek nyomán úgy találkozunk az eredetivel, hogy nincs már meg az eredeti irodalmi kánonoknak megfelelő „komoly” verete és emelkedettsége, hanem egy mulattató produkciót kapunk arról, ami az eredeti mű kedélyi szerkezete. Kibontott mélypszichológiája, amelyben még minden a születés előtti állapotban kavarog, bizonyos értelemben kaotikus. A görög parodeo eredeti értelme a gúnyosság, eltorzítottság volt – a modern irodalom szempontjából ehhez annyit kell hozzátenni, hogy az eltorzíthatóság elemei immanensek az eredetiben, és ezt kell felszínre hozni a pszichológiai mélyből (amint Bergson olyan éleslátóan utalt erre). Zágoni Attilát nyilván az is segíthette, hogy a romániai magyar irodalom akkori alkotóit, személyiségeit közelről ismerte. Ebből a szempontból leginkább a Panek-paródiára érdemes hivatkozni (Szószátyár tekintet). Itt ugyanis egyrészt azzal találkozunk, ahogyan Panek reálisan viselkedett a nőkkel (sarokba szorítottan, ugyanakkor villogó replikákra készülve, tigristekintettel), másrészt azzal, ahogyan ezt Panek novelláiban és regényében megírta. Máshol a végsőkig lekoptatott híres toposz és egy jelentés nélküli, rémes bükkfanyelv segítségével jellemzi (teli)találóan „áldozatát”. „Most, megváltozott tereptárgyak között is vallom, amit a Beton-rengeteg egyik Ábele aposztrofált a minap: azért vagyunk a világon, hogy a Monostoron otthon legyünk benne. Noha magam sem kételkedem abban, hogy honiságunk talajba gyökereztetése cementjárdáinkon nem könnyű, úgy vélem, akkor is fújtatnunk kell és ütnünk a vasat, ha a tömbházi humusz csak virágcserepekben vagy a tévé képernyőjén terem.” „Percig sem feledhetem, hogy ittenségünk és mostanságunk forgácsai kérdőjellé kunkorodnak az én tintás esztergapadom alatt.” (Balogh Edgár: Apropó, lopótök). Akik ismerték és olvasták, tényleg tudják, hogy ebből a görbe tükörből valóban Balogh Edgár néz ki. Van, ahol egy egész elhíresült metaforarendszert vesz célba a szerző: „De feldühödnek egyszer majd a kályhák, / és lesz tavasz, lészen meleg, kánikula, / adatik majd sáté, a sátéhoz barom, / szarva közt perec (vagy vekni, ha akarom!), / a jószág alatt lesz hídlás, / azon pedig ganyé és mellette alom, / ám én akkor is a ceruzám hegyezem, / és a bajszom alatt újfent havazom...” (Farkas Árpád: Télvíz idején) Eszünkbe jut ilyenkor a híres eredeti: „Föllázadnak egyszer a kályhák. / Eljön Celsius herceg, el! / Túlfűtött álmok ravatalánál / majd csöndes pásztortűz énekel. / S kihull az üreges szájból másfél / millió egyenes szálfenyő, / hatalmas zölddel lobban az égig, / és másfajta álmok is buknak elő.” (A kályhák lázadása) Vajon tudná valaki, hogy miért éppen másfél millió szálfenyőről van szó? (Azért teszem meg ezt az „átkötést” paródia és eredeti között, mert ki tudja, hátha Zágoni Attila paródiái nyomán valakinek még megjön a kedve az eredeti szerzőket is olvasni, akár delektálódási, akár dokumentálódási kedvvel?) Bizonyos értelemben a pontosság is jellemzi ezeket a paródiákat: tiszták a látleletek az európai utas Kántor Lajosról vagy a kozmikus lobogásban az emberért égő Lászlóffy Aladárról, a szocreál vívmánycsasztuskákba oltott Létay Lajos-féle felező nyolcasokról. De azt is megtudhatjuk, hogy meddig mehetett el a valóság és emberlét feltárásában a klasszikus vívmányriport (Marosi Barna: Bányászgomblyukban öntözőrózsa), meg aztán hogy ebből miként mozdult el Sütő András a klasszikus emlékező próza felé (Táncos léptű zsákban futás).
A humoros irodalmi műfajok szempontjából igen fontos nyelvhasználati kérdésekről is érdemes röviden szólnunk: Zágoni Attila idiómája felismerhetően egy székely-magyar, erdélyi átlagnyelvezet. Ezt a kifejezésnek abban az értelmében mondom, hogy nincs semmiféle felesleges irodalmiaskodás benne, Zágoni arra alapoz, amit a mindennapi olvasó is ért és tud, tehát a mindennapi nyelvhasználatban igazolódott nyelvre. A tiszta, lecsiszolódott köznapi nyelvezetnek van bizonyos értési és használati biztonsága, ami az író számára az üzenet célba juttatásának a biztonságát jelenti, a szó jó (nem Ba­logh Edgár-i) értelmében vett közérthetőséget. Ezen belül és erre alapozva él aztán Zágoni Attila a maga nyelvi találmányaival (fagykutyák, vagonterhelő), vagy vonja be nyelvi elemei közé a végsőkig lekopott, semmitmondó szólásokat, mondásokat.

(Ennek a rövid bevezetőnek a terjedelmében nyilván nem tudunk részletesen kitérni a humoreszkek irodalmi értékelésére. Van ezek között is klasszikus értékű darab, A bigonya, egy minden szempontból értékes mesébe oltott nyelvi-szemantikai játék egy töltelékszó karrierlehetőségeiről.)

Akarva-akaratlanul, Zágoni Attila az újabb romániai magyar irodalom egyik hiányzó fejezetét is megírta. Önmagában is impozáns a célba vett szerzők száma, egy híján hetven. Gyakorlatilag fellép mindenki, aki a hetvenes-nyolcvanas években Erdélyben élt és alkotott. (Vajon miért nem „kapta el” Páskándi Gézát is?) Ezek között nyilván van olyan szerző, akiről a mai olvasó nem is hallott (jóllehet valamikor az erdélyi irodalom egyik nagy nemzedékéhez tartozott – például Kiss Jenő), másokról, akik ma már hivatkozásként sincsenek jelen semmiféle irodalmi orgánumban, még kevésbé tudhat. Milyen efemer dolog volt ez a mi irodalmunk is: idézett szerzői közül 31-en ma már nincsenek e világon, 17-en kitelepedtek Magyarországra és itt maradtak 21-en. És sajnos Zágoni Attila sincs közöttünk, akiről pedig joggal feltételezhetjük, hogy az 1989 óta fellépett két irodalmi nemzedék műfaji paródiáit is megírta volna.

A szomorú korszakban oly fontos nevettetőnek nincs utódja, és ez is felhívja a figyelmet értékes munkásságának fontosságára, Bajorhoz és Sinkóhoz hasonlóan olyasmit világított meg, ami csak a humoros műfajok eszközeivel lehetséges. Fényesítette a közönyösödő szellemet és hessegette a szív szomorúságát, és ezzel terelgetett vissza jobbik önmagunk felé.

Egyed Péter

Zágoni Attila: Válogatott paródiák és humoreszkek. Székely Könyvtár 95., Csíkszereda, 2021, Hargita Kiadóhivatal