Nem vagyok filmesztéta, a nézők zöme sem az, mi röviden szoktuk megfogalmazni a véleményünket, a nagyszerűtől a pocsékig terjedő jelzők egyszerű választékából. Van, hogy tetszett egy film, van, hogy nem. Mondom, nem vagyok filmesztéta, ezért Báron Györgyöt, a szakembert idézem: „...ha létezik nem szűken vett nemzeti művészet, a mozgókép az. Most éppen Demian Józsefnek köszönhetjük, hogy ezt ismét elmondhatjuk. Ünnepelnünk kéne őt, ám az ajándékot maga hozta. Egy remek román–magyar filmet... Veterán mesterként megtehette volna, hogy hátradől, s profi fiatalok csapatával levezényli a jutalomjátékot, ezzel szemben pompás őszikéjét maga írta, rendezte és fényképezte.”

A filmvetítés azzal kezdődik ugyebár, hogy leoltják a villanyt. Na, ez nem úgy kezdődött, hanem úgy, hogy az alkotó, Demián József a filmvászonról kívánt jó estét a sepsiszentgyörgyi nézőknek, Sydney-ből köszönte meg a helyi színház művészeinek, Nemes Leventének, Mátray Lászlónak és a látványtervező Damokos Csabának, hogy vállalták a rájuk bízott szerepeket. Lehengerlő gesztus, így értékelte a nagyérdemű is. Az ilyen és ehhez hasonló figyelmességre a műszaki lehetőség adott, csakhogy ritkán alkalmazzák, alkalmazzuk. November 14-én este a sepsiszentgyörgyi moziban részünk volt benne, emlékezetes marad a háromperces beköszöntő, emlékezetes marad a százhúsz perces film, amelynek a Józsa Demian Erika által szerzett zenéjét távozáskor már valaki dúdolgatta.

Galbács Pál