Tóték-bemutató a Tamási Áron SzínházbanReflektorfényben a huszadik század

2021. november 26., péntek, Színház az egész világ

A koronavírus miatt kétszer is halasztották Örkény István darabjának bemutatóját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, és miközben a közönség egyre jobban várta a bemutatót, egyre nagyobb nyomás nehezedett a színészekre, alkotókra. Mindenki sokat remélt a Tótéktól, mely Bocsárdi László rendező szerint a legjobb magyar dráma.

  • Fotók: Barabás Zsolt
    Fotók: Barabás Zsolt

Erős az indítás, már az első pillanatoktól nyilvánvaló számunkra, hogy nemcsak a dráma színpadi adaptációját fogjuk látni, hanem sokkal többet annál, az eredetileg kisregény formájában írt történetet mindenestül megpróbálták színpadra állítani. Rendkívül izgalmas figura a mesélő, kitágítja a teret és az időt, ahogy mondani szokták: levegője van tőle az előadásnak. Miközben bemutatja a szereplőket és elmondja azokat a háttér-információkat, amelyek a drámába nem fértek bele, más megközelítésbe kerül a történet, minden jól dekódolhatóvá válik, ami általában nem jellemző Bocsárdi előadásaira. Természetesen a rendező sajátos stílusjegyei is felfedezhetőek egy-egy színpadi gesztusban, már a legelejétől érezzük, hogy fajsúlyos előadással van dolgunk.

A mesélő nem hasonlít Örkény Istvánra, nem is lett volna szerencsés ugyanazt a megoldást alkalmazni, amit A csodában láttunk egykor, ahol a szerző Tamási Áron is megjelent a színpadon. Ez a játékmester kissé bohócszerű, de talán még inkább hasonlít egy keleti harcoshoz vagy megvilágosodott jógihoz, aki minden tudás birtokában van. Mintha Örkény lelke volna...

Megdöbbentő a két hordár ivós-éneklős jelenete a háborús katonadalok őrületbe átcsapó előadásával. Sokat sejtet, a jelenetnek azonban nincs folytatása. A továbbiakban jobbára csak a ládákat vagy inkább dobozokat rendezgető díszletezőkké válnak ezek a szereplők, nemigen értjük, miért kellett két nagyszerű színészre bízni ezt a hálátlan feladatot. De bármennyire is furcsa, jelenleg nincsenek olyan színészei ennek a társulatnak, akikhez ne lenne kissé méltatlan ez a szerepkategória... Énekük egyértelművé tette, hogy a háború borzalmairól szól az előadás, szívesen láttuk volna még játszani őket, legalább csak az indításhoz való visszakapcsolás kedvéért.

Jól játszanak a színészek, nagyszerű a szereposztás. A főhősöktől Lőrinckéig mindenki meglepően eredeti, csak kapkodjuk a fejünket, hogy mennyi új dolgot látunk tőlük. Mátray Lászlótól meglehetősen távol áll Tót figurája, inkább karakterszerep ez, mint azok a nagy lelki amplitúdót igénylő szerepei, amelyekkel igazán felhívta magára a szakma és közönség figyelmét. Többször szótlan, gyakran játszik csupán mimikával, gesztusokkal, néha a narráció alatt is erre kényszerül. Ezt is jól csinálja. Kónya-Ütő Bence már nem szokott meglepni azzal, hogy nagyot alakít, de azzal igen, hogy mindig más arcát mutatja. Ezúttal is ez történt. Az első jelenetében – amíg nem aludta ki magát az Őrnagy – káprázatos volt. Még nem láttunk hasonló szereplőt a szentgyörgyi színpadon, az őrületnek és frusztráltságnak rengeteg alakját felvillantotta, miközben tekintélyt sugárzott, tudatos volt és intelligens. És persze rendkívül komikus. Tökéletes kontrasztban volt az ő világszemlélete Tóték egyszerű paraszti létformájával, valójában ez táplálta a közöttük lévő állandó konfliktushelyzetet.

D. Albu Annamária és Vass Zsuzsanna játéka is meggyőző volt, ők mindketten a moderátor szerepét töltötték be Tót és az Őrnagy között, de döntéseikkel mindig az Őrnagynak kedveztek. Valójában Gyula, a család negyedik tagjának élete és egészsége volt a tét, az ő megmentéséért nem létezett túl nagy áldozat számukra. Igyekezetükben az egész falu melléjük állt, így bármennyire is komikusak voltak valamennyien, nagyon is emberi, amit képviselnek, a levélhordó Gyuri atyus titka pedig majdhogynem tragikus hősökké teszi őket. A drámának valójában a postás a kulcsfigurája. A plébános állásfoglalása és vallomása is egészen megrázó. Cipriani professzor egy sokat megélt bölcs bolond, aki tökéletesen átlátja a kor abszurditását, és pontosan tudja, meddig terjed a hatásköre. A bemutatón olyan zavartnak tűnt, mint aki egészen elveszítette a realitásérzékét...

 

 

A jelenetek pontosan kidolgozottak, feszesek voltak. Humora és mélysége is volt a történetnek, ugyanolyan mélyen szántó elő­adást láttunk, amilyeneket már megszokhattunk Bocsárditól. Nála mindig sok a belső történés, de itt a már említett dramaturgiának köszönhetően még többre nyílt lehetőség. A dramaturg Kali Ágnes volt, aki nagyszerűen vonta össze a drámát a kisregénnyel, jó érzékkel vágott és cserélt fel jelenetrészeket, komoly munkát végzett.

Az első felvonást nagyon erősnek éreztük, a szünetben örömmel állapítottuk meg, hogy végre olyan előadást látunk, mely csöppet sem tűnik éretlennek a bemutatón, amiről nem elnéző mosollyal kell nyilatkoznunk, abban bízva, hogy további néhány előadás után tényleg ütős lesz majd.

A második felvonás ugyan­olyan jól kezdődött, nevetgéltünk, de időnként kegyetlenné, torokszorítóvá vált a vidámság. Vagy inkább olyanformán bizsergett a lelkünk, mint amikor nehéz eldönteni, hogy mit is válasszunk ebből a gazdag érzetkavalkádól, amit az előadás felkavar bennünk. Aztán a felvonás második részében valahogyan megtört az előadás lendülete, és több meredeknek tűnő ötlet is zavarta a befogadást. Vajon miért köhögött olyan vadul Tót, és miért tolta le a nadrágját, miután végre sikerült kitalálnia, hogy mit vár tőle az Őrnagy? Így próbálta kifejezni a haragját, néma ellenállását? Azt sem értettük pontosan, hogy miért változik állattá az Őrnagy almaevés közben. Ennyire ösztönlény volna? Vagy miért nem volt benne Tót a ládában a plébánosnál, ha már egyszer azt játszották, hogy ott találnak rá? Miután Tótné és a plébános odahajol a ládához, a két díszletező kiviszi azt, majd bejön Tót és odafekszik a láda helyére. Az elbújást valószínűleg túl szájba­rágósnak gondolták ebben az elő­adásban, ahol a dobozolás is úgy történik, hogy konkrétan nincs dobozolás, csupán elmeséli azt a narrátor. Ez utóbbi rendezői ötlet nagyszerűen kiváltja a dobozok hajtogatásával járó színészi játékot, időt spórol meg további regényrészletek számára. Az elbújás-jelenet azonban kissé nyakatekertté válik ettől a körülményességtől, és valójában semmit nem tesz hozzá az előadáshoz, csupán megzavarja a nézőt, aki mélyebb jelentéseket keres benne. Más helyeken is elrugaszkodik a játék a realitás talajától, de azok nagyszerűen szervesülnek a történettel, például tetszett a levelek szórása, Tótné vágyainak kihangosítása, a vécén való bajtársi nevetgélés-sírás és Gaudeamus-éneklés stb.

Tetszett az is, hogy a díszlet kisebb-nagyobb világító dobozokból állt, a hátsó játéktér maga is egy óriási doboz, mely becsukódik a végén. A Tóték háza is eredeti ötlet volt, úgy játszottak benne a szereplők, mint kirakatbábuk, nem érintkeztek egymással. Valahogy minden annyira steril volt a színpadon, mintha múzeumi tárgyakat láttunk volna. Az érintetlen, új margóvágó a hatalmas talapzaton egyértelműen a képzőművészeti tárlatok műtárgyait idézte. A megszokottól egészen elemelt volt a színpadi valóság, a külső és belső terek sem voltak pontosan elkülönítve benne. Bartha József díszletei hosszú évtizedek óta meghatározó elemei Bocsárdi előadásainak, ez a „ház” is egészen különlegessé tette a hozzá kapcsolódó színészi játékot.

 

 

Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei ugyancsak jellegzetesek: egyenruhák és mégsem azok. Az őrnagyoknak – merthogy az Őrnagy mellett egy igazi katona is játszik az előadásban – vörös terepszínű ruhájuk van, olyan élénk színű, amilyent valószínűleg sosem hordanának a katonák, mert ezzel nemigen lehetne beleolvadni a környezetbe, hacsak nem folyamatosan tűzben tartózkodik az ember. A Tót jelmeze szürke tűzoltó- (tűz oltó!) egyenruha, a többieké a fehér-fekete különféle kombinációja. Néhol egy-egy halvány­barna felső. Mátraszent­annán mindenki egyformán fehér-fekete, színtelen életükbe már-már zavaró élénkséget zúdít bele az őrnagy jelenléte. Érződik, hogy tudatos, jól átgondolt döntés eredménye minden az előadásban.

A bemutató utolsó jelenetei során többször is úgy éreztük, mintha megbomlott volna a produkció harmonikus egyensúlya, mintha néha más hangnemben játszottak volna a szereplők, mint amiben az előadást megkomponálták. Egyre komorabbá, vontatottabbá váltak a jelenetek, és a játszókkal együtt a néző is kimerült. A végső cél­egyenes helyett újabb és újabb szerpentinek következtek. Cipriani professzor Frédikéje például nem tesz hozzá annyit a történethez, mint amennyivel meghosszabbítja a játékidőt, ráadásul a narrátor játssza... Nagyszerűen összeboronálták a drámát a kisregénnyel, jó érzékkel hagytak el párbeszédeket is a behozott elbeszélő részek érdekében, de olyan sok a szöveg, hogy kissé mégiscsak felborul az egyensúly: a három órát is meghaladta a bemutató. Pedig Beczásy Áron kifogástalanul teszi a dolgát, gyorsan, de érthetően mesél, jól hangsúlyozza azt a rengeteg szöveget, amihez narrátorként állapot sem adatik neki igazán.

Mintha az addig látottakat szeretné semmissé tenni, mintha szeretné kiegyenlíteni a mérleg nyelvét, annyira hangsúlyos, felnagyított Tót játéka az utolsó jelenetben, amitől kissé hamissá válik. Úgy indul el az őrnaggyal a kertbe, mint egy alvajáró, de vidáman tér vissza. Aztán újra visszaesik abba a kómás fél­álomba, ahol rosszat sejtő feleségének csak az ujján tudja kiszámolni, hogy mennyi az annyi. Vagy csupán vagányságból teszi ezt? A narrátor az azt követő éjszakáról is mesél még.

Olyan erőteljes az előadás, hogy a drámával egyenrangúvá válik, néhol inkább a rendezői ötletekre figyelünk, mint Örkény gondolataira. Pedig valójában minden erejével és tehetségével arra törekszik a társulat, hogy minél többet átadjon ebből a groteszk, már-már abszurdba forduló történetből. Érthető is a lényeg mindenki számára. Vajon meddig lehet tűrni a kiszolgáltatottságot a szeretet nevében? Mit tehet az ember, ha a legjobb szándéka is balul sül el? Vállalhatjuk-e a felelősséget a feje tetejére állt világért? A háború árnyékában élő kisember kérdései. A mindenkori ember kérdései.

Nincs sok díszletváltás és színészi mozgás sem, a darab valójában a szereplők lelkében ölt testet. Akár egy grandiózus műtárgy, mely mozdulatlanul áll a reflektorfényben, mégis magához vonzza a figyelmünket. Címe: A huszadik század borzalmai.

Hozzászólások
Szavazás
Ön hol tervezi idei nyaralását?








eredmények
szavazatok száma 659
szavazógép
2021-11-28: Faluvilág - Kisgyörgy Zoltán:

Sokarcú falu a Szépmező peremén

A Feketeügy partján és a Szépmező keleti szélén nyújtózkodik Szentivánlaborfalva, olyan áldott helyen, ahol a Fennvalónak minden természeti áldása adott. A Szépmező nemcsak szép hangzású név, ez a történelmi Sepsiszék legkiválóbb mezőgazdasági területe, „egy trieszti világkiállításon az itt termett búza sikértartalma miatt aranyérmet nyert”. Szentivánlaborfalvának kijár a sokarcú ragadványnév.
2021-11-26: Kiscimbora - :

A hétfejű sárkány (Magyar népmese)

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy nagy kert. Ennek a kertnek a közepén állott egy nagy aranyalmafa, ámde erről a fáról senki sem evett soha almát, mert éjjel mindig ellopta valaki. Ez a kert a Napkeleti Király tulajdona volt, akit nagyon bosszantott ez a dolog, ezért elhatározta, hogy a végére jár, ki a tolvaj.