Mikor a boszorkányokat égették a Tisza szigetén, hát a máglya egy szikrája elszabadult a tűzből. Megbújt a fák koronájában. Mikor fölnőtt, nem tudta, hogy ki ő, mi ő, de nő, asszonyi személy volt.
A piacon vett egy seprűt. Mert az nagyon kell a háznál. Jó seprű volt. Jól sepert. Nem volt vele semmi baj. Egyszer, hogy, hogy nem, miért, miért nem, a dolgavégzése úgy parancsolta, hogy a lába közé került a söprű. Megtáltosodott. Elrepült. Előbb a lány sivalkodott, nem akart boszorkánynak lenni. De a söprű vitte Horgosról Batidára, Batidáról Martonyosra, Martonyosról föl Zsupának, le Kupának. Pedig jó ura volt a lányból lett asszonyboszorkánynak, de úgy megkedvellette a boszorkányi életet, hogy Drómónak a hátsó fertályát láthatta tán, vagy mi, hogy le nem akart szállni a söprűjéről. Csak egyszer, hogy éjszaka a házuk fölött suhant, a szőrveszejtő söprűből egy szál az udvarukra esett. Az ura a reggeli fényességben látta, hogy az tegnap még nem volt ott. Fölvette, addig forgatta, ürgette, amíg hirtelen söprűvé nőtte ki magát a sörte. Nosza, rápattant a boszorkány ura, s a söprű ment a boszorkány után. Annak meg éppen hogy veszegetett el a szőre, a lova kezdett lassabban járni. De azért hajszolta, ütötte-vágta, mint a répát. Az ura az öthalmi magasulatoknál érte utol boszorkány feleségét, de akkor már olyan sebesen repültek, nem bírták elkerülni a halmot. Belefúródtak. Azóta sincsenek söprűn járó boszorkányok.
