Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Az apró falvas vidéki élettér problémái
Farkaslaka község eddig bejárt falvairól megállapíthattuk előző írásainkban, hogy nem sínylették meg annak idején különösebben a kollektivizálást, a közeli városok iparosítását, sőt, az 1990-es rendszerváltozást sem, hiszen viszonylag kedvező fekvésüknél fogva kihasználhatták a lehetőségeket. Az emberek kétlaki életmódra rendezkedtek be, ingáztak a székelyudvarhelyi munkahelyeikre, illetve olyan kiegészítő foglalkozásokat választottak a földművelés, állattartás és gyümölcstermesztés mellé, amelyek részben függetlenítették őket az állami szektor megszorításaitól. A községközpont már a változás előtt prosperálni látszott, hogy aztán a lehetőségeket kihasználva az újabb demokráciában soha nem látott módon és hatalmas lendülettel álljon rá a városiasodási pályára, amelyben követte a két szomszédos falu, Szentlélek és Malomfalva is, hiszen az infrastruktúra, ha kezdetben nem is volt adott, de folyamatosan bővült, a földrajzi elhelyezkedés azonban mindvégig fontos tényező volt. A szencsedi tanyabokor megszenvedte a korszakváltásokat, napjainkra majdnem teljesen elnéptelenedett, ennek ellenére azonban szépen alakulnak itt a farmgazdaságok és a vendéglátás különböző formái.
Ami a most soron következő négy kisebb települést, Firtosváralját, Székelypálfalvát, Kecsetet és Kisfaludot illeti, itt megmutatkoznak mindazok a problémák, amelyek az egykori Udvarhelyszék apró falvas vidéki élettereit jellemzik: hiányos infrastruktúra, elöregedő népesség, vallási szétdaraboltság, a szociálisan hátrányos helyzetű népesség jelenléte. Mindezek külön és együttesen kezelendő részletek, amelyekre a községi önkormányzatnak fokozott és állandó figyelmet kell fordítania, hogy ezekre a helyekre is jusson az erőforrásokból, és lassan-lassan teljesüljenek az itteni lakosság elvárásai, és szép lassan növekedni kezdjen mindenütt a lakosságmegtartó képesség, a gazdasági és a szociális, a kulturális környezet.
Nyilvánvaló, hogy elmaradt, illetve megkésett a völgyben a fejlődés. A Firtos alatt elhelyezkedő falvakban nem mutatkozott oly jelentős mértékű gazdasági erő és az a fajta kreativitás, mint például Farkaslakán, ez azonban ugyanakkor azt jelentette, hogy több maradt meg a hagyományos faluszerkezetből, az ehhez kötődő életformából, s részben ez óvta meg az épített örökséget is. Érdemes tehát mind a négy faluban ilyen szemmel körülnézni, számba venni tudatosan ápolt, jól karbantartott és pusztuló értékeket, menet közben pedig felvillannak a lehetséges alternatívák is.
Váralja, az unitárius sziget
Hogy miért állapodott meg Dávid Ferenc hitén ez a település, erre csak feltételezések alapján tudunk következtetni. Talán a szomszédos Énlaka és Csehétfalva, az ottani prédikátorok hatása lehetett erősebb, illetve a meglévő vérségi kötelékek, a Konyha-patak völgyében való elhelyezkedés is segíthetett ebben a közeledésben, amely Firtosmartonos, Tordátfalva, Tarcsafalva felé, az ottani egyistenhívők irányába nyitott és őrzött meg kapcsolatokat. Annak, hogy firtosi várjobbágyok lettek volna az itt lakók, ma nincs nyoma. Az egykor jelentősnek tartott Firtos család eltűnt Váraljáról. A helyi unitárius tiszteletes, Sipos László több mint tizenegy éve szolgál a faluban, de nem sikerült kellőképpen utánajárnia ennek a vonatkozásnak, úgyhogy akkor sem tud egyértelmű felvilágosítást adni azoknak sem, akik a Firtos családnevet viselik és itt keresik a gyökereiket.
Firtosváralja soha nem volt túl népes falu, 1850-ben 343-an lakták, 1910-ben 348-an, 1930-ban 301-en, 1941-ben 331-en, 1956-ban 319-en. Megállapítható, hogy az impériumváltások jelentősen nem, a gazdasági szerkezetváltás, a kollektivizálás azonban inkább bomlasztotta: 1966-ra 274-re, 1977-re 236-ra, 1992-re 210-re fogyott a lakossága. 2011-ben a 173 helyben élő közül 88 volt magyar, a többi gáborcigány, akik egy különálló településrészen telepedtek meg, valaha egyetlen családhoz tartozva, és ma is ott élnek.
A legutóbbi népszámlálás óta – az önkormányzat és a helyi egyházközség nyilvántartása szerint – újra enyhe gyarapodás tapasztalható, az összlakosságot 220 főre becsülik, akik közül 102 unitárius vallású székely-magyar. A 100 főnél valamivel népesebb roma közösség a gáborcigányok saját nyelvjárását és a magyar nyelvet egyaránt anyanyelvként beszéli, bár a helyiek megjegyzik, hogy gyermekeik az óvodában, illetve az elemi iskolában tanulják meg helyesen használni a magyart. Váralján óvodai csoport és elemi iskola működik, a felső tagozatos gyermekeket iskolabusszal szállítják a központi iskolába. Maguk között a cigány családok saját nyelvüket használják. Bádogossággal foglalkoznak, illetve az utóbbi években külföldi vendégmunkára járnak nyugat-európai országokba. Ez némiképp anyagi gyarapodást és életmódváltozást is hozott számukra, hiszen gépkocsival közlekednek és egyre igényesebb lakóházakat építenek. Jól érzékelhető, hogy kitörtek hátrányos társadalmi helyzetükből. Körükben sem okozott különösebb szociális problémákat a bezártság és az utazási lehetőségek korlátozása.
A félreeső fekvés kedvezett a hagyományos bennvalók fennmaradásának. Az életmód sem változott jelentősen a magyar ajkú lakosság körében, bár elmondható, hogy a szántóföldi növény- és a gyümölcstermesztés jelentősen visszaszorult. Részben az elöregedés, részben pedig a nagyvadak kártétele okozza ezt a hanyatlást. A szarvasmarhatartás azonban sikeresen fennmaradt, növendék borjakat és tejhasznú marhát egyaránt tartanak; napjainkban négy begyűjtőközpontból szállítják innen a tejet a székelykeresztúri, valamint a szentléleki feldolgozóba.
A jól karbantartott egyházi és közösségi intézményekben a koronavírus-járvány idején is zajlott a tevékenység. Megbetegedést, illetve halálesetet nem regisztráltak. Az idősek és a rászorulók segítését a Gondviselés Segélyszervezet és a Caritas szakszolgálata végezte és végzi a mostani elővigyázatossági szabályok betartása mellett. Jól látni a vendéglátás kezdeményeit, amelyek „békeidőben” továbbfejleszthetők. Itt halad át a Mária Út és a Via Transilvanica közös nyomvonala, amely a zarándoklatokat, a slow tourism különböző formáit honosítja meg, másfajta hozzáállást, kiegészítő programok szervezését és meghonosítását feltételezi. Kitörési pont lehet egy-egy szépen konzervált hagyományos utcakép, a továbbadott hagyományos udvarhelyszéki népi építészeti érték és annak továbbfejlesztett változata, amely sajátos formakinccsel, „őshonos” anyagokkal és a megszokott színvilággal „dolgozik”.
Rekatolizált és revitalizált Pálfalva?
Feltehetőleg 13. századi alapítású település Pálfalva. Templomos helyként szerepel már az 1333–34-es pápai tizedjegyzékben. Első templomának emlékét a Kápolna-kapu helynév őrzi. A 16–17. században ezt használhatták közösen a helyi unitáriusok és a katolikusok, mígnem a 18. század második felében – 1765–75 között – meg nem épült a ma is álló római katolikus, Szent Mihály tiszteletére szentelt templom.
Jellegzetes, halmazos szerkezetű falu, máig fennmaradt 100–120 éves bennvalókkal, amelyek közé gyakran sikerrel illesztettek be modern lakó-és gazdasági épületeket. Hasonlóan a szomszédos Váraljához, itt sem regisztráltak soha túl magas lakosságszámot: 1850-ben 374, 1900-ban 582, 1920-ban 569, 1941-ben 645, 1956-ban 715 lakosa volt – akkor ide tartozott Kalonda is, a település különválásakor 143-an éltek ott. Fölöttébb meglepő azonban, hogy az egészséges gyarapodást itt mennyire megakasztotta, sőt, visszavetette a létezett szocializmus: 1965-ben – három esztendővel a kollektivizálást követően – már csak 515 lakost írtak össze, majd 1977-ben 318-at, 1992-ben 238-at, 2011-ben 207-et. Pillanatnyilag valamivel kisebb, mint 200 fő lehet a helyben élők száma, 175 római katolikus, 10 protestáns és 10–15 fő felekezeten kívüli. Néhány kisebb, vendéglátással, gyümölcstermesztéssel is foglalkozó vállalkozást leszámítva itt is a szarvasmarhatartás jelenti a fő foglalkozást. Az utóbbi években is találnak megbízható csordapásztort, de a juhászok megfogadása gondot okoz. Akik ragaszkodnának a juhaikhoz, azok megkeseredetten adják el az állományukat, vagy pedig kénytelenek másik faluba, Etédre, esetleg Korondra átvinni nyárra a sereget. Sokan túlhaladott foglalatosságnak tartják itt ezt az ősi mesterséget.
Ugyancsak szembeötlő, hogy az egyházi és a közösségi épületek mennyire jó állapotban vannak. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy helyben élő plébánosa van a falunak, Orbán Menyhért farkaslaki származású nyugdíjas lelkész 2012 után vállalt további szolgálatot a faluban. Van működő elemi iskola 20 tanulóval. Történt ugyan a kilencvenes évek végén egy kísérlet a felső tagozat életben tartására, de a próbálkozás pár év múltán a létszámcsökkenés miatt abbamaradt. A néhány szépen sikerült felújítás útmutató lehet, bár még nem tapasztalni azt, hogy megnövekedett volna az építkezési és a visszatelepedési kedv. Ezért is a kérdőjel a fenti alcímben: Székelypálfalva revitalizációja egyelőre még várat magára.
Talán a hamarosan felújítandó 136B jelű megyei út itteni szakasza jelentheti majd a kitörést. Erre a munkálatra a közelmúltban kötötték meg a szerződést a kivitelezővel. Azt lehetett olvasni a sajtóban, hogy ezen a nyomvonalon haladva a legrövidebb a távolság Székelyudvarhely és Marosvásárhely között, Székelyudvarhely pedig gépkocsival 15 perc alatt elérhető lesz a faluból. Egy olyan kitörési lehetőség előtt áll tehát Pálfalva, amely akkor lehetett volna igazi, ha 1962-ben ez a fejlesztés történik meg, nem pedig a kollektivizálás. Talán most. Így az elkényelmesedetteknek mondott elszármazottak is hazatalálhatnak.
Kecset és Kisfalud – Kecsetkisfalud
Egyben, de mégis külön. Akinek nincsen kötődése egyik faluhoz sem, az közönségesen azt mondja, hogy megy Kecsetbe, hogy beszélt egy kecseti emberrel. De mihelyst közelebb kerül az egyben, de külön levő két faluhoz, mindjárt látja, hogy az egyben ott a kettő. Kecset mindössze egy, Kisfalud pedig három kilométerre fekszik az országúttól. Kisfalud csak 2014 után kaphatott felújított községi utat, illetve ezt követően, 2017-ben modernizálták annak csatlakozását Székelyszentmihály irányában. Ily módon az ikerfalut két könnyen járható kijárattal látták el az Alsó-Nyikó mente falvai és Székelykeresztúr felé is. Kétségtelen, hogy ez a tény új lendületet adott mindkét településnek.
Nézzük át, hogyan alakult a lakosságszám az utóbbi másfél évszázad során. 1850-ben 541, 1900-ban 661 lakos élt a két faluban. 1941-ben 786, 1956-ban 714 volt az összlakosság. 1992-ben Kisfaludban 95-en, Kecsetben 430-an éltek, 2011-ben 76-an, illetve 455-en. Ezt követően enyhe növekedési tendencia érezhető. Mindenesetre a kecseti református egyházközség a legutóbbi időszakban (2010) összesen 385 hívet tartott nyilván, közülük 65-en éltek a filiában, Kisfaludban. Meg kell jegyezni azonban azt is, hogy vannak más felekezethez tartozó helyiek is, illetve nem mindenki itt gyakorolja a vallását, hiszen az inkább „urbanizált” Kecsetben több a kétlaki életet folytató család, akik egyházilag, a gyermekek iskoláztatása terén is Székelyudvarhelyhez kötődnek, lakásaik vagy vállalkozásaik viszont a faluban találhatóak.
A helyiek kötődése erős. Ahogyan ragaszkodtak az elődeik a két ősi faluhoz, illetve a református hithez, amelyben megállapodtak (olyannyira, hogy a jezsuiták Udvarhelyszékre való visszatérte után sem katolizáltak), úgy ragaszkodnak a rendszerváltozás után visszajuttatott birtokaikhoz. Lakosságához képest manapság nagyszámú a működő farmgazdaságok száma – a községi kimutatás szerint nyolc ilyen vállalkozás működik –, amelynek hatása a településképen is észlelhető, hiszen távolról is láthatóak a tájban a modern állattartás szabványainak megfelelő épületek körvonalai.
A kisfaludi templom a régebbi (1697-es keltezésű), mennyezetét 82 festett kazetta ékesíti, mellette 1825-ben állított harangláb emelkedik. Több földcsuszamlást és egyéb természeti katasztrófát követően épülhetett újra a kecsetiek temploma 1838–42 között, mellette egy korábbi, 1795-ből való harangláb áll. Mindkét templom és harangláb műemlék, egyben a települések jelképei is.
A gazdálkodási formák megváltozása, a városi igényeket is kielégítő 21. századi építkezési stílus, a fizetővendéglátás markáns megjelenése vezetett oda, hogy a falukép jórészt átalakult. Itt nem a népesség elöregedése és az esetleges igénytelenség okozza az összkép radikális megváltozását, hanem a meglévő tőke és a fejlődési, a fejlesztési szándék. Ebben a folyamatos átalakulási, átalakítási lázban azonban eltűnni látszik mindaz a kecs és báj, amely az itteni bennvalók szerkezetében, formájában, a házak, kapuk és csűrök motívumkincsében oly sokáig és oly markánsan megmutatkozott. A néprajzkutatók mind a szellemi, mind a tárgyi hagyaték értékes kútfőjeként tartották számon mind a két települést.
Azáltal, hogy óvják az egyházi épületek állagát, azáltal, hogy önkormányzati szinten sokat tesznek az infrastruktúráért, a közösségi épületekért, példát is mutatnak az egyházi és a világi elöljárók. A művelődési házat – mondhatni, jó ízléssel – most újították fel. Viszont igencsak szerencsés lenne, ha legalább a két templom környezete olyan maradna, olyanná válhatna, hogy az összhatás által ne fossza meg a látogatót egy illúziótól, a hely emberét pedig – aki itt élvén nem érzékeli annyira erősen a változásokat – helyezhesse vissza abba a miliőbe, amelyet úgy neveztünk hajdanán, hogy hagyományos udvarhelyszéki településkép és otthonos hangulat, amelyet körülleng a sajátosság varázsa. Kecsetben és Kisfaludban még egész házsorok, házak és csűrök többutcányi tömege alakítható úgy, hogy a posztmodern korban is értéket, követendő irányt mutasson és képviseljen, helyieknek és ide látogatóknak egyaránt.
Simó Márton
