Művészetének egyik sajátossága az énre zúduló külső történések képi feldolgozása. Alkotásain gyakran látjuk, hogy a személyes és familiáris élmények gócpontjait egy kelet-európai perspektíván keresztül szemléli, amelynek határait a közelmúlttól egyre globálisabb kitekintéssel tágítja. A történelmi tudat túlingerelt állapotában a sérülés veszteségeire hívja fel a figyelmet. Nála minden mítosznak létezik egy deheroizált kasztrációja. Így képein a groteszk vigyor, a szétesés zuhanása és a Janus-arcú szembesítés lép elő. Ebben az ironikus világszemléletben a társadalmi folyamatok és a küldetésükben megdicsőülő személyiségek fonák értelmezése nyer tükörképet.

Sárosi Csaba termékeny művészete a mindennapok olvasatát viszi a felületre. Így képein az irodalmi művek, a különböző médiaforrások, az online felületek állandó ingerhatása és az elkapott bizarr hétköznapi helyzetekből vett ötletei egymást kiegészítik. Gyakran ciklusokban vezet le egy-egy meghatározóbb élményanyagot, amelyhez módosítja grafikai kelléktárát. Az állandó alkotói készenlét az ötlet voyeur (kukkoló) kiragadása után a műteremben gyors feldolgozással épül be az életműbe. Így a készenlét egy kényszerlétet is feltételez, ami nála szigorú alkotói napirendet alakít ki.

A kalitka

Sárosi Csabánál a grafikai műfaj és anyaghasználat egy-egy hosszabb periódusra való kijelölésével együtt változik a motívumok átrendeződése, amelyben a gyerekkori traumatikus élmények egyre elvontabb jelképiséggel bírnak, és egy apa nélküli familiáris történetsort a történelemtől túlingerelt társadalmi kontextusba építi be. A figurák típusok, és a köztük felvázolt viszonyrendszer világképek folyamatos felszámolását vetíti előre. Ezért nem véletlen, hogy gyakran a képmező túlterhelt, ami a motívumhoz társuló érzések járulékos képi elemei miatt lép elő. Művészetének erénye, hogy az én köré szerveződő világot kritikusi attitűddel értelmezi és kérdésfeltevések nyitottságát indítja el. Bravúros vonalvezetésének expresszív játéka dinamikus lendületet és feszültséget hordoz. Gyakran a nagyívű vonalak a részletgazdag elemek ismétlődésébe ütköznek. Minden moralitással szemben az élve boncolás sérüléseket okozó játékát vállalja.

A szenvedély

A korábbi vegyes technikájú grafikáin szimmetrikus képmezők a múlt és jelen idősíkjainak kontrasztját vetítik egymásra. Az emberi kapcsolatok egy történelmi diskurzus hálózatában erőszak-csomópontokat képeznek. A közelmúltban készült monotípiák megsokszorozódó emberalakjai egy globális áradatot hívnak létre. Így a sokaság a személytelenség érzetét hordozza. Az eddigi regionális jelképeket (Gyergyóalfalu és Gyergyócsomafalva) egyre globálisabb képi utalások szorítják ki, és a párhuzamos történések mozaikjaival már nem az idő okozta értékszembesítéseket diagnosztizálja, hanem az egymás számára idegen képsorok közötti analógiákat keresi. A képbe beemelt anyag gyakran tévéadások, online felületek elkapott pillanatképei vagy mások életéből kilesett életképek. Megsokszorozódnak az emberi alakok, viszont az eddig középpontba helyezett egy-egy személy identitásának görbe tükre helyett most típusok sorozatában az ember elszemélytelenedése jelenik meg. A képre a vázlatról nyomtatással átvitt emberalakok és kiemelt arcok a kulturális kavalkádok között mégis légüres terekben mozognak. Ezek az emberek már az otthonra találás nélkül vannak úton. Csökken a gyergyói kultúrtáj korróziótól sújtott övezete. Nagyobb területet hódít a szabadon hagyott felület, valamint a rajta hagyott füstös foltok, a sablonos ismétlődések. A szenvtelen elemzés mégis anekdotikus jellegű. Így a korábbi erős emóciók egy oldott és áthallásokban sűrített képnyelvet visznek tovább. Gyakran hegyes fegyverek ismétlődő lenyomata ékelődik be az epikus mozzanatokba. Ebben a társadalmi méretű sodrásban előtérbe kerül a fiatalok megjelenítése. Az öregek korábbi domináns jelenléte helyett gyakran fiatal tetterős testek jelennek meg, felértékelődik az anatómiai pontosság és az arcok részletgazdag megjelenítése.

Sárosi Csaba érdeklődése a hétköznapok monoton banalitásából szúrópróbaként gyakran ragad ki olyan epizódokat, amelyek társadalmi tünetekre hívják fel a figyelmet. Ennek egyik szemléletes példája a tömbházlakásukkal szembeni készruhagyárból távozó munkásnők megfigyelésének műteremben történő feldolgozása. A monotípiákra áttevődik a felülnézetből való megjelenítés, ami az alkotó otthonának harmadik emeletéről az utcára letekintő nézőpontja képi fenntartásából adódik. Így érződik egy távolságtartás, valamint a távcső szűkítéséhez hasonló kivágás, amelyben az elkapott életképből egy spontán gesztust nagyít fel. Gyakran torzulást láthatunk, amit nem enged teljes mértékben a naturális társadalmi kritika szférájába átlépni, hanem egy játékos motívum beékelésével kimozdít a realitás pesszimizmusából. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy képein a kortárs székely identitás milyen torzulásokat szenved, hiszen a nyugati megrendelőknek dolgozó nők beszűkülő mentalitása lép elő a torzult bájaikon, fiatalságot hazudó frizurájukon és testre feszülő harmadrangú ruházatukon.

A kakas és a félhold

Sárosi a környezetében élők kivándorlásának folyamatát elemzés tárgyává teszi, amelynek során szarkasztikus humorral és karikírozó szenvedéllyel jellemzi az otthontalanság életérzését. A kivándorlás, otthoncsere eluralta képein egyértelmű, hogy egy feltartóztathatatlan sodrás zajlik, amely belső kényszerlétből uralkodik el, viszont nincs végső megérkezés, csak a familiáris hálón tátongó szakadékok maradnak utána. A kiemelt témát gyakran párhuzamos képsíkokon egymás mellé vetíti ki. Az otthont a múlt idősíkján régi polgári fotók beállításával hívja elő, míg az idegenben zajló jelent félmeztelen emberek népesítik be. Gyakori az idős és fiatal, valamint a poligámiára utaló csoportosulások felvázolása. Sárosi – akit folyamatosan foglalkoztattak familiáris és történelmi perspektíván át a múltra vonatkozó kérdésfeltevések – egyre intenzívebben a jelenbe feledkező és visszatekintést nélkülözők hedonizmusára reflektál. Így korábbi öregasszonyai helyett a harsányságukkal kihívó fiatal testek özönlenek. Az érintések gyakran agresszív reakciók, nincsenek különválasztható tettesek és áldozatok, hanem a történelmi sorszerűséget nélkülöző képsorokban torzult életek vannak. Az új kapitalizmus tovább mélyíti a megbomlott világszinteket. Figurái között birtoklási vágy torz habzsolása és a kiszolgáltatottak sunyi vigyora uralkodik el. A materiális világra utaló motívumai gyakran sablon használatával ismétlődnek, jelezve a kiüresedés nihiljét. Ennek a korérzésnek a leképezésére a monotípia levonatot részesíti előnyben.  

Innen nézve Sárosi Csaba művészete a regionális székelyföldi kultúra épített és szellemi örökségeiből úgy puzzle-özik, hogy a kortárs felületen vissza nem fordítható veszteségsorozatok apokaliptikus látomásai uralkodnak el. A patetikus tragédia helyett a harsány vígjáték karneváli nevetése cseng vissza. A kultúrák és korok közti kavalkád ebben a szembesítő előhívásban parabolaként működik, a múlt tablóiként jelzi, hogy a hatalom gyakorlása félelmetes betegség. A Sárosi-képek az emberi aktivitásban rejlő romboló erőt diagnosztizálják. A játékos felület felépítése le is ránt minden nagyságot a piadesztálról, és így az üzenet a tragikomédia határán megdöbbent és nevettet.

Deák Ferenc Loránd

Sárosi Csaba jubileumi tárlata 2022. január 9-ig látogatható a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítási termében.