Volt egyszer egy szegény ember, annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, még eggyel több. Nem volt semmije, csak egy kis háza, de abból is ki kellett költözzön, mert egy gazda úgy felkamatoztatta két véka kukoricáért, hogy ki kellett menjen belőle.
Elment bujdosni. Találkozott az erdőben egy öregemberrel. Kérdezi a szegény embertől, hogy hová megyen. Ő bizony elpanaszolja, hogy járt a gazdával.
– Ne búsulj, te szegény ember! Adok neked egy hegedűt. Mikor azt húzod, a gazda muszáj hogy táncoljon.
Elvette a szegény ember a hegedűt, de azt mondja az öregnek, hogy ő olyan éhes, hogy haza se tud menni evvel a hegedűvel. Akkor az öregember adott neki egy asztalt.
– Mikor mit parancsolsz, az lesz rajta.
Az ember ráütött az asztalra, s parancsolta:
– Puliszkát és fuszulykát!
Mikor már jóllakott, indult is hazafelé. Otthon a gazda már kihajtotta a házból a feleségét s tizennégy gyerekét.
– Na, te gazda, táncolj! – mondta, s húzta a hegedűt a szegény ember.
Táncolt a gazda, táncolt, táncolt. Ki volt már fáradva. Amíg a szegény ember bírta, húzta, s mind táncolt a gazda. De amíg a szegény ember nyugodott, elfutott a hivatalhoz, s elpanaszolta, hogy van egy ember, amelyik folyton táncoltatja. A szegény ember utánament a hivatalba is, s húzta a hegedűt.
– Táncolj, gazda!
A gazda a hivatalban is rákezdte a táncot, és kiabált:
– Megmondtam, hogy ne hagyják! Megmondtam, hogy ne hagyják!
A hivatalnokok már megunták, hogy a szegény ember folyton hegedül, s ráparancsoltak, hogy takarodjék el onnan.
– Táncoljatok ti is! – parancsolta a szegény ember.
Neki az egész hivatal. Lerakták a tentát, pennát, táncoltak, hogy verték le a helyet. Meghallották a csendőrök, hogy mi van a hivatalban.
– Takarodj el innen, te szegény ember!
De a szegény ember:
– Táncoljatok ti is!
Már táncoltak a csendőrök is. Hírt adtak az asszonyok más faluba a csendőrségnek. Jöttek más faluból a csendőrök, hogy hajtsák el a szegény embert.
– Táncoljatok ti is!
Már teli volt az egész piac néppel, mind táncoltak. Kiszállott egy ezred. A szegény embert azt mondta:
– Táncoljon, ki mifélét tud a maga tanulmánya szerint.
Hírt adtak a királynak is, hogy mi van az országban.
– Táncoljon a király is! – parancsolta a szegény ember.
Táncolt a király is. A királyasszony hírt adott egy másik királynak, jött seregestül, tele volt még a határ is. Felszólította a másik király a szegény embert, hogy kössenek békességet. A két király a koronáját a lábához tette, az országát mind a kettő neki adta. Megvolt a békesség, félbemaradt a tánc. De már olyan éhesek voltak, hogy azt mondták a szegény embernek, most már lássa el őket.
A szegény ember elővette az asztalt, ráütött, és azt mondta:
– Puliszkát és fuszulykát!
Nekifogtak az evésnek. A kicsi asztal gyúrta a sok fuszulykát, puliszkát. Akik elöl voltak, jól jártak, de akik hátul voltak, nem érték el a fazekat. A hátulsók belélökték a királyokat a fuszulykába. Nem tudtak kiabálni, mind a kettő beléfulladt.
De nem törődtek vele, mind közelebb húzódtak a fazékhoz, hogy jóllakjanak. Ettek-ittak, ami volt, mindenkinek kedve volt.
