A szeretet ünnepe
 

Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke Lukács evangéliumából vett igére építette fel pásztorlevelét: A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban (Lk 2,12).

A karácsonyi történet izzó magja a jászol és a benne fekvő kisgyermek. Milyen különös, hogy a világ egyik legmeghatározóbb történetének kezdete ilyen egyszerű. A hétköznapiba beleszületik egy új élet, ami valami más, sokkal jobb, ami Isten és ember közeledésének reményét hordozza.

Akkor talán kevesen sejtették, hogy ez a különös egyszerűség vonul végig majd Jézus egész életén, hogy pontosan ez lesz egyik legfontosabb tulajdonsága. Ez nyilvánul meg abban a szelídségben, ami téglát tégla után bontva építi le a falat Isten és ember, ember és ember között. (…) Ez az emberközeli egyszerűség teszi követhetővé a példáját. Ez az az erő, amivel élni szeretnék, amivel magam és mások kiteljesedéséért tenni szeretnék. Ez az az erő, amit a jó Istennel való kapcsolatomban meg szeretnék élni. Így minden karácsonykor Jézussal együtt legjobb önmagam is megszületik. Mint egy minden évben visszatérő jel, ami arra a teljességre emlékeztet, ami lenni kívánok.

A karácsony járulékos kellékei, a fények, a csillogás, az ajándékok, a karácsonyfák fontosak, mert hozzáadnak a lelki lényeghez, a maghoz. Viszont olyan jó volna, ha úgy élnénk meg mindezt, hogy ne takarják el az ünnep lényegét. Bárcsak ebben a csodálatos időszakban, amit csengőszó kísér és csillagszóró világít, helyet kapna az a történet, amivel mindez kezdődött… Bárcsak az ünnep külső burkának csodaszerű csillogása ki tudná egészíteni az izzó mag szerény egyszerűségét. Olyan jó volna ezt a kettőséget meglátni és megélni a jászol szalmájának aranyában.

Amikor egy kisgyerek születik, szülők, testvérek, nagyszülők, rokonok és barátok állják szeretettel körül. Az a szeretet, amivel egy újszülött felé fordulunk, másmilyen. Feltétlen, annak az öröméből ered, hogy a csecsemő van, létezik, megérkezett. Puszta léte és jelenléte szeretetteljes hálával tölti el lelkünket. Istenlátó tekintete átmos, megváltoztat. Tiszta lelke egy szebb, jobb holnap reményét hordozza. Hiszem, hogy a karácsonyi történet egyik legfőbb célja erre a szeretetre, egy ilyen fajta emberi viszonyulásra emlékeztetni bennünket.
 

Az Ige testté lett

Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke János evangéliumából vett igét magyaráz: Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igaz­sággal (Jn 1,14.).

Karácsony Isten szeretetének ünnepe. Vagyis nem a mi szeretetünket ünnepeljük, bármennyire is szeretnénk bebizonyítani, hogy sok mindenre vagyunk képesek, és áldozatot tudunk hozni szeretteinkért. Karácsonykor az látszik meg, hogy Isten miként szeret. És nemcsak minket, hanem az egész emberiséget, folyamatosan, hiszen ő számtalanszor bizonyságot tett irántunk való szeretetéről.

Ő szereti azt a világot, amely elfordul tőle, amelyet tettei miatt mi magunk is elítélünk, és gyakran tartjuk méltónak a büntetésre. E tiszta, feltétel nélküli szeretetnek az ünnepe karácsony. Az ő szeretetét úgy mutatta meg, hogy egyszülött Fiát küldte a világba. Vagyis „az Ige testté lett”. Megszüntette azt a távolságot, ami közte és ember között létezett.

Most a világjárvány idején bizonytalanok vagyunk. Úgy érezzük, a távolság Isten és ember, ember és ember között fokozatosan növekszik. A hatóságok egyre inkább követelik a távolságtartást, mert ez a járvány lassításának egyik eszköze. De ennek következtében nem tudjuk elsiratni halottainkat, meglátogatni szeretteinket, és lassan megszüntetünk minden emberi kapcsolatot. (…) Létezik egy mindennél fertőzőbb vírus: ez a bűn. Az Édenben történt első emberpár bűnesete folytán Isten megszakítja a kapcsolatot az emberrel, illetve kiküldi a kerten kívül. Ekkor kezdődik el az igazi távolságtartás Isten és ember között.

Évezredeken keresztül próbálunk Isten közelébe jutni, hogy azt a kapcsolatot, amely megszakadt, ismét rendezzük. Az összes áldozathozatal azért történik, mert úgy érezzük, elvágattunk Isten kegyelmétől és dicsőségétől. Ám az ő terve az, hogy megmentsen az elveszettségből.

Az első karácsony arról szól, hogy Isten megelégelte a „karantént”, átlépte a küszöböt: az Ige testté lett, és közöttünk lakozott. Nem félt tőlünk, beköltözött a bűn és a szenvedés világába. Mi sem tudunk vigyázni egymásra – mind fertőzöttek és fertőzőek vagyunk. Krisztus nem tartotta a távolságot, hanem közénk jött. Biztosra jött, tudta, hogy megfertőződik, és így átvette tőlünk a betegséget. A magasságból, a biztos helyről a bizonytalanságba, a kiszolgáltatottságba jött el. Nekünk is át kell lépnünk a küszöböt, és súlyos áldozatot kell hozni egymásért. (…) Jézus úgy mentett meg minket, hogy belehalt a betegségbe, a bűnbe. Volt olyan orvos, aki először magát oltotta be szérummal azért, hogy a többit megmenthesse. Jézus tudta, belepusztul, de a többi ember ez által megmenekül. A mi mindennapi kis áldozataink nem ennyire halálosak, mint a Jézusé volt. Ezért karácsonyra a nagyszülőkhöz ne csokoládéval menjünk, hanem magunkat beoltva.

Isten úgy szerette e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mi mit ajándékozunk? – ez a karácsony kérdése.
 

A nélkülözhetetlen „epizódszereplő”

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke A nélkülözhetetlen „epizódszereplő” című pásztorlevelében Máté evangéliumából kiemelte József szerepét.

A karácsony Isten szeretetének konkrét megnyilatkozása a történelem szintjén. Lényege a testté létel páratlan eseménye, amikor az idők teljességé­ben a tökéletes, a végtelen, a mindenható Isten belép valóságos, immanens módon történeti, behatárolt létezésünk kategóriái közé, hogy a végeset, a töredékest, a részint valót, az emberi ittlétet felemelje az örökkévalóságba, az Ő teljességébe. Emberré lesz, valóságos emberré, hogy mi, emberek részesüljünk az Ő istenségének, szeretetének páratlan ajándékaiban. Ebben a hatalmas drámában, az üdvtörténet mély sodrásában szinte elvész az egyén, valóban jelentéktelen díszletnek, epizódszereplőnek tűnhet egyik-másik személy, és ez alól nem kivétel Mária férje, Jézus nevelője, József, a názáreti ács sem. Pedig függetlenül a fő témától, ez a történet egy sokszereplős, nagy és egyetemes történelmi esemény. A mozaikkép kockákból áll össze, minden egyes elemnek jelentősége, szerepe, helye van. Ebben a történetben is mindennek és mindenkinek helye és jelentősége van, minden egyéniség nélkülözhetetlen eleme a nagy Egésznek. József szolgálata, kivételes küldetése megkerülhetetlen részévé válik ennek az üdvtörténeti epizódnak. (…) Az Újszövetség történetében ő kapja meg az első hivatást, övé az első küldetés Jézus Krisztus ügyében. Ezáltal minden keresztyén hivatás, minden evangéliumi szolgálat mintájává, példaképévé válik. Óriási felelősséggel jár ez a feladat, mert Jézus életét József apai oltalmába rendeli Isten. Amikor valaki egy életért, egy gyermek életéért felelősséget vállal, akkor egyértelműen apai hivatást gyakorol. Attól a pillanattól kezdve, hogy Isten angyala által megkapja a rendkívüli feladatot, az elhívást a szolgálatra, már nem az ő élete, jó híre, személyes biztonsága a fontos – élete középpontjába Jézus és Mária kerülnek, az ő életük, az ő biztonságuk, az ő jövőjük lesz az első. József az apaság, a nevelés révén szolgálja Jézus Krisztus küldetését. A megváltás, az üdvösség nagy művében „együttműködik” a minden értelmet meghaladó isteni kegyelemmel, alázatos eszközzé engedi formálni magát Isten kezében. Ő a hit és az engedelmesség, az áldozatvállaló alázat példaképe. Szokatlan út az, amin jár, hiszen paradox helyzetben találja magát; óriási rajta a társadalmi nyomás, vallási és erkölcsi szempontból megpróbáltatás vár rá. Azonban Isten felszólításának eleget téve vállalja a küldetést. Nem magyarázkodik, nem keres kibúvót, nem érvel, nem vár semmiféle társadalmi vagy kultikus felmentésre – hanem egyszerűen elfogadja a feladatot, engedelmeskedik. A Szentlélek ereje pedig végigkíséri és megáldja szolgálatát. A kivételes szolgálatra Isten hívta el, nem ő jelentkezett, nem ő ajánlotta magát, és nem is a kívánságai, vágyai szerint alakulnak a dolgok – Isten döntött. (…) Testvéreim, ne csak az ünnepen figyeljünk Isten hívására, hanem vállaljuk örömmel mindig, minden helyzetben azt a küldetést, amivel megbíz minket.
 

Ne féljetek!

Kovács Gergely, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke Lukács evangéliumából kiragadott ige köré szőtte gondolatait: Ne féljetek! (Lk 2,10)

A politikában, a gazdasági életben, de társadalmi szinten is egyre nagyobb a szakadás és az ellentét az emberek között, mintegy kiszorítva, megfojtva az együttélés legfontosabb alapját, a szeretetet. Világunk gyors változása felerősítette az emberi gyöngeségeinket és bűneinket: a bizalmatlanságot, a rágalmat, az előítéletet, az irigységet. Mindez aggodalommal és félelemmel tölti el a szívünket.

„Ne féljetek!” Így kezdi az angyal Jézus Krisztus születése örömhírének közlését a pásztorokkal. „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek (…) ma megszületett a Megváltó nektek” (Lk 2,10-11). Isten emberré lett. Ez Isten jelenlétének csúcspontja és teljessége népe körében. Az Ószövetségben Istent nem láthatta senki, mert életébe került – a felhő, a láng jelezték jelenlétét, a próféták közvetítették üzenetét. Az idők teljességében azonban megjelent, felvette emberi természetünket, hogy félre nem érthető nyelven elmondhassa és életének példájával megmutassa Isten szeretetének a titkát.

Az első karácsony ezt a reményt hozta a világba, az emberek szívébe: bármi is történjen, nincs okunk a félelemre, az aggodalomra, mert Isten úgy szerette – és szereti ma is – a világot, hogy közénk jött, megszületett közöttünk. Istenünk szenvedélyesen szereti az embert, szeret bennünket: mindent odaadó, önfeláldozó szeretettel.

Jézusban Isten személyesen jött közénk. Megtestesült, beleszületett a világba. Nem eszmévé, nem ideológiává, hanem testté lett. Isten, a mindenható, a végtelen, részese lesz a mi emberi törékenységünknek, végességünknek. Megtanított helyesen élni. Ezért tudunk bizakodóan tekinteni a jövőbe. (…) Halljuk meg ma is a megerősítést: „Ne féljetek!” Isten velünk van minden utunkon, életünk minden eseményé­ben és mozzanatában. Higgyünk a Megtestesültben. Nem a világ történései félelmetesek, hanem a hitünk kevés. Minden Karácsony megerősít bennünket abban a hitben, hogy Isten ma is beleszületik ebbe a világba, mellettünk van emberi gyengeségeink és bűneink ellenére, általunk és velünk akar a világ megújulásán munkálkodni.

Tegyünk félre minden rossz gondolatot, minden hátsó szándékot. A pásztorok lelkületével és tiszta szívével boruljunk le lélekben az emberi alakban megjelent Isten Fia előtt. Kapaszkodjunk erős hittel a minket ma is szenvedélyes szeretetével körülvevő Istenbe, hiszen Ő erősíti meg gyönge hitünket, Ő adja vissza szívünk békéjét.

Összeállította: Szekeres Attila