A dévai Szent Ferenc Alapítvány és Böjte Csaba ferences szerzetes neve már az egész Kárpát-medencében ismerősen cseng: nagyon is gyakorlatias módon erősíti a hitet az emberekben – azokban is, akik nem vallásosak, hiszen a nehéz helyzetben levő gyermekek sorsának javítása senkit sem hagy hidegen. Az alapítvány honlapján olvasható bemutatkozó szerint 1993 tavaszától – ez volt a kezdet – mostanáig közel 5000 gyermeket fogadtak be, jelenleg pedig 2300-nál többről gondoskodnak a szervezet által 82 helységben kiépített iskolaházakban, napközikben, bentlakóotthonokban – önkéntesek, adományozók és támogatók segítségével. Csaba atya szerint össze sem lehet számolni, „hány jó szóért, eredményes vizsgáért, feltörő vidám kacagásért” kellene hálát adni – és kívülről az látszik, hogy kitűnő munkát végeznek, hiszen nem csak meleg ételt és nyugodt környezetet biztosítanak a rászorulóknak, hanem sok-sok szeretetet is, amiben szintén hiányt szenvednek. De hogyan néz ki belülről egy ilyen nagy és szerteágazó „szeretet-vállalkozás”? Erre világít rá Bányai Anna, aki 2020 szeptemberétől 2021 májusáig dolgozott a dévai otthonban, előbb önkéntesként, majd nevelőként.
– Egyáltalán hogy jut eszébe egy Münchenben született és jólétben felnőtt lánynak, hogy Erdélybe jöjjön önkénteskedni?
– Nem volt ez olyan meredek váltás. A szüleim erdélyiek: édesapám kolozsvári, édesanyám sepsiszentgyörgyi, ezekben a városokban nőttek fel, és nem szakadtak el a szülőföldtől, sem az itteni emberektől. Böjte Csaba többször volt látogatóban a müncheni magyar közösségnél, ismertük őt is és a tevékenységét is. A nagyobbik nővérem, Kati – hárman vagyunk testvérek – Budapesten járt egyetemre, én is ott végeztem a középiskolát, ám az érettségi után nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek, csak azt, hogy gyermekekkel akarok foglalkozni. Ezért ajánlotta Kati, hogy próbálkozzam a dévai alapítványnál. Írtam Csaba testvérnek, nagyon örült, és tavaly szeptember 17-én beálltam önkéntesnek. Soha nem fogom elfelejteni azt a hangulatot, amely ott fogadott: én, ugye, Budapestről érkeztem, ahol minden gyermek a telefonja után megy, maflán, unottan, Déván pedig legalább harmincan szaladgáltak az udvaron, fociztak, kacagtak, csattantak ki az élettől. Azután megtapasztaltam azt is, hogy mennyire nyitottak, befogadóak, őszinték és együttérzőek.
– Mit kell tennie egy önkéntesnek?
– Mindent. Segíteni a gyermekek házi feladatainak megoldásában, a konyhán, a takarításban, az udvar kiseprésében, háztartásban. A legtöbbet mégis a gyermekek mellett voltam, nagyon jól fogott, hogy németül és angolul is kitűnően beszélek, ebben tudtam valóban többet nyújtani nekik. Két tömbházban laknak, családokra vannak osztva. Egy ilyen ,,családban” hat-nyolc gyermek él egy-egy nevelővel. Nem egyidősek, 3–18 év közöttiek, nemek szerint kerülnek együvé, lányos vagy fiús családba. Ezek összetétele gyakran változik, sok gyermek hazamegy vagy végez, de mindig jönnek újak. A nevelők is cserélődnek, emiatt is átszervezésekre kerül sor. De a legtöbbet együtt vannak: egy helyen laknak, mindenki egy iskolába jár – más magyar iskola nincs Déván –, és a délutánokat is közösen töltik el. Van egy háza az alapítványnak, nagy betonudvarral, ott fociznak, kosaraznak, játszanak, a nagyobbak ki-kimennek a városba, habár a járvány alatt nem igazán volt, amihez kezdeni.
– És egy nevelőnek?
– Itt már nagyobb a felelősség, de mindig van támogatás is. Egy hónapja voltam önkéntes, amikor az egyik nevelőnek el kellett mennie, és felajánlottam, hogy átveszem a lányait. Négy volt nála, de más családoktól is kaptam, így lettem 19 évesen „nyolclányos anya”. Nem nagyon volt más lehetőség, mert a járvány miatt kevés volt az önkéntes munkatárs is. Nagy feladat volt, de megtisztelő is. 24 órás készenlétet kíván, de szerencsére volt egy barátom, aki az alapítványnál nőtt fel, és a városban maradt, ott dolgozik, ő segített, amennyit tudott. Főzni nem kellett kilenc személyre: van egy központi konyha, onnan kaptuk a reggelit, az ebédet és a vacsorát is. Lényegében arra kellett figyelnem, hogy minden rendben menjen, tisztálkodjanak, tanuljanak, sportoljanak. Egy időre odajött a kisebbik nővérem, Fanni, ő is sokat segített, ha elvitte cserkészetre a gyermekeket, fel tudtam szusszanni, aludtam egy nagyot, átmentem egy másik nevelő barátnőmhöz kávézni, beszélgetni vagy kimentem a városba sétálni. Az első szabadságom amúgy áprilisban volt.
– A tavalyi karácsonyt sem a szüleiddel, testvéreiddel töltötted, hanem a rád bízott gyermekekkel...
– Igen, és az idén is oda megyek szilveszterezni. Rengeteg szeretetet kaptam tőlük, ezt próbáltam a magam módján viszonozni is. Karácsonykor nem kértünk a közös konyháról semmit, pedig biztosan adtak volna valami nagyon finomat, hanem összebeszéltünk egy másik nevelővel, és mi készítettük el az ünnepi vacsorát, ahogy azt a szüleinkkel szoktuk. Neki fiai voltak, összeült a két háztartás, és együtt ünnepeltünk, mint egy nagy család.
– Még sízni is elvittétek őket a nővéreddel.
– Hát az nagy élmény volt. Valami pluszprogramot akartam kitalálni, és mivel mi szeretünk sízni, könnyen jött az ötlet. Csakhogy ahhoz felszerelés kell, a bérlet is pénzbe kerül, az út is, nekem pedig nem volt elég. Írtam a magyarországi cserkész barátaimnak, és ők gyűjtöttek is nekünk annyit, hogy elmehettünk Petrozsénybe egy hétre. Ott is van egy ilyen ház – a dévai után ez a második legnagyobb otthon, amit az alapítvány működtet –, nagyon vendégszeretően fogadtak, nekik is szenzáció volt, és a mieinknek is, hiszen nemigen mozdulnak ki a városból. Az adományokból egyébként arra is futotta, hogy elvigyem vacsorázni őket, és hogy néhány alsóneműt vásároljunk. Amúgy fizikailag mindenük megvan a gyermekeknek, ruhából már túl sok is. Nagyon szép dolog, hogy mindenki jó szívvel adakozik, és tényleg segítség, de nem mindig: a beérkező ruhák szétválogatása már nagyon sok helyet és időt kíván, mert nem minden használható, vannak szakadtan és mocskosan bedobott holmik is. De nem szenvednek hiányt semmiben, csak az önbizalmukat nehéz fenntartani, lelkileg szorulnak több támogatásra.
Szabadtéri tornaóra. Kevés kell a felszabadult játékhoz
– Kik kerülnek az alapítvány gondozásába?
– Leginkább szegény családokból jönnek, de nem csak: sokféle okból vesznek át gyermeket. Aki bekerül, az minden lehetőséget megkap ahhoz, hogy boldoguljon. Meleg otthona lesz, rendszeresen étkezhet, iskolába járhat, békés, nyugodt körülmények között tanulhat, sportolhat. Vannak ezek a cipődoboz-akciók, így mindenki kap ajándékot a születésnapjára, vagy például bizonyos sportteljesítményekért külön is, és van angyalka-program is, amikor – egy évben egyszer – mindenki kérhet valamit, ami neki kell, és ez személyre szóló, nem véletlenszerű adomány, mint a cipősdobozban; sok szervezés van e mögött, de megkapja. Aki elvégzi az iskolát, szakmát tanul vagy leérettségizik, annak munkát és lakást is tudnak adni Déván egy évig – ezt is Csaba atya járta ki –, elindulhat az életben. De így sem könnyű, mert habár korán felnőnek, nem igazán tudják, mi van a világban, mivel kell megküzdeni, és a kudarcok jobban megviselik, leverik őket. Már eleve az elég fájdalmas, hogy a szülők vagy a hozzátartozók lemondanak róluk. Nem mindenkiről, van, aki hazamegy néha hétvégére, az ünnepekre vagy vakációra, más gyermekeket a keresztszülő-program résztvevői visznek el néha, de azért sokan maradnak állandó jelleggel az alapítványnál. Ezt ők megtanulják elfogadni, már tízévesen is – megkönnyíti a dolgukat, hogy mindenki ugyanabban a helyzetben van –, és a gondjaikat-bajaikat egymással vagy a nevelőkkel próbálják megoldani.
– Milyen nehézségeid voltak?
– Egy fiatal lányt a felnőttek és a gyermekek is sokszor néznek gyermeknek. Ennek azonban előnye is volt, a kamaszok jobban megnyíltak előttem, elmondták a problémáikat, és tudtam saját életemből vett példával is biztatni őket, hogy van ilyen, nem gáz, így lehet kijönni belőle. Persze bizonyos korlátokra szükség volt, ki kellett állnom mindkét irányban magamért, akadtak izzasztó pillanatok is, ugyanakkor roppant izgalmas kihívás volt, sokat tanultam. Próbáltam partner lenni, rugalmasan viselkedni, engedni is, ahol ezt éreztem célravezetőnek, a másik oldalon pedig megkövetelni bizonyos dolgokat, működött. Beteg senki sem volt, amíg én feleltem értük, de egyszer kerültem kínos helyzetbe, mert egyikük nem oda ment, ahova mondta. Ezt a többi nevelő segített megoldani, az édesanya írt egy nyilatkozatot, hogy a nagynénihez is mehet a kislány, és ennyi volt. Utólag úgy látom, hogy többször is kérhettem volna segítséget, de helyt akartam állni. Eleinte azonban még a misén is feszengtem – minden vasárnap mentünk templomba, egy alkalommal pedig hét közben is, a járvány miatt csak két „család” egyszerre –, mert én református vagyok, és nem tudtam, mit csináljak egy katolikus szertartáson. De azóta megtanultam, fújom az imákat, énekeket, mindent, csak letérdelni nem szoktam.
– Nehéz volt eljönni?
– Nekem nem annyira, mert nem voltam nagyon hosszú ideig ott. Április közepén eldöntöttem, hogy továbbtanulok, szóltam, és egy hónap múlva búcsúztam. A lányaim más nevelőhöz kerültek – kellett ehhez egy kis átszervezés, egy másik „családból” kinőtt és elment néhány fiú, az ott maradókat pedig beosztották máshova –, de tartjuk a kapcsolatot, most is két-három hetente beszélek velük.
– Ha mérleget vonnál, mi lenne az eredmény? Megérte, hogy nyolc hónapra gyakorlatilag elzártad magad, hiszen időd és lehetőséged sem volt a szórakozásra, mint más fiatal lányoknak?
– Maximálisan megérte, nem érzem úgy, hogy bármiről lemaradtam volna, sőt, nagyon sok örömet és szeretetet kaptam. Hihetetlen erőt ad, hogy ezek a nehéz hátterű, szeretethiányos gyermekek így tudnak mosolyogni és örvendeni az életnek, még az ismeretlen látogatóknak is. Kíváncsiak, érdeklődőek, és őszintén elmondják a véleményüket, azt is, ami nem tetszik nekik. Kedvesek és befogadóak, fenntartás nélkül elpanaszolták a bajaikat nekem, amikor pedig én voltam rosszul, ott álltak mellettem. Jó volt, hogy nem csak vakációzni jöttem Erdélybe, hanem itt is élhettem egy ideig, és megtapasztaltam, milyen, ha család nélkül kell boldogulni. Nagyon sokat tanultam a világról és önmagamról is: itt tudatosult bennem az is, hogy valójában kisebb gyermekekkel akarok foglalkozni. Ezért is jöttem el, most Nyíregyházán élek, és a szülésznőképzésre készülök. Egészében véve életre szóló élmény, szeretetteli év volt.
