Száznegyvenegy év előtt az erdélyi határőrség szervezése közben történt, hogy egy császári ezredes a szabadalmaikat féltő s az állandó katonáskodástól húzódozó székelyek közül a csíkmegyei Madéfalván száznyolczvanhatot lemészároltatott. Ezt a mészárlást feljegyezte a történelem, s siculicidiumnak, székelyölésnek nevezte el. (…)
 

Előzmények

A siculicidium előzményei egész az 1761-ik évig nyúlnak vissza. Akkor határozta el tudniillik az udvar, hogy Erdély határait Magyarország délnyugati határaihoz hasonlóan, őrséggel látja el. A dolgot így tervezték, hogy a határszélen lakó székelyekből két gyalogezredet s ugyancsak kettőt a Székelyföld két végén lakó oláhokból alakítanak. Voltak ugyan azelőtt is határőrök e helyeken, az úgynevezett plájások – polgári zsoldos őrsereg –, de ezek éppenséggel nem feleltek meg a kívánalmaknak, már pedig a határőrzés abban az időben s különösen az ország délkeleti határainál igen fontos dolog volt. Az udvar Erdély katonai főparancsnokát, Buccow Adolf lovassági tábornokot bízta meg az ügy lebonyolításával. A tábornok az oláhok közül vagy négyezret tényleg össze is íratott. (…) Az udvar 1762. április 14-én utasította a tábornokot, adjon véleményt a határőrség felállítása tekintetében s egyszersmind arról is, hogy az országot ez ügyben kell-e megkérdezni?

Jellemző, hogy Buccow véleményadás helyett a dolog végrehajtásához fogott. (…) Mikor elérkezettnek látta az időt a határőrség berendezésére s Gyergyószékben megjelent a nép megesketése végett, heves ellenállásra talált; mindössze negyven ember tette le a hitet. Még kevesebb eredményt ért el Csíkban és Háromszékben; ott már csak heten esküdtek föl. A székely nép egyáltalában nem volt hajlandó katonáskodni, a mi végre is csodaszámba nem mehet, ha meggondoljuk, hogy régi katonáskodási kötelezettsége a Rákóczi-forradalom lezajlása után megszűnt (t. i. akkor oszlattatott föl a székely katonaság mint veszedelmes forradalmi elem), az adózás rendszeressé lett nála, de a nélkül, hogy más nemesi kívánságai ezért hátrányt szenvedtek volna. A kudarcza és a megyék tiltakozásai végre is arra indították az udvart, hogy a határőrség ügyét a tábornoktól elvéve, azt egy erdélyi főurakból álló bizottságra ruházta. A bizottság tagjai lettek Gyalakuti Lázár János, Bethlen Miklós gróf, a kanczellár testvére és Siskovich József báró tábornok. (…)
 

Kényszerítés

(A bizottság) nyilvánvaló kötelessége az lett volna, hogy fölvilágosítsa az uralkodót, hogy a katonásítás ügye elsősorban a törvényhozásra tartozik. E helyett azonban a határőrség szervezésére terveket készített. Fölkutatta mindazon törvényeket és országos határozatokat, melyekkel a székelyeknek Erdély többi lakosainál nagyobb mértékű katonáskodását meg lehetett okolni (az ellenkezőt bizonyító törvényekről bölcsen hallgatott!) s kimutatta, hogy a törvény szerint a katonáskodás minden székelynek kötelessége. De, hogy a határőri katonaság könnyebben felállítható legyen, tehát csak czélszerűségi okokból ajánlja, hogy bizonyos kedvezményeket engedélyezzen a felség. (…) Ha azonban békés úton az ügy elintézhető nem lenne – javasolja a bizottság –, lehet kényszereszközökhöz is nyúlni: „(…) a katonáskodástól vonakodóknál nem kellene a felség legfőbb hatalmához s kivégzésekhez folyamodni, hanem őket a közvádló által a királyi tábla elébe idéztetni s kiváltságuknak (…) elveszítésével büntetni és kincstári jobbágyokká tenni” (…) Pedig kétséget nem szenvedhet, hogy egy alkotmányos országban egy merőben új hadi intézmény felállítása, a milyen a határőrség volt, egyes-egyedül az ország törvényhozásának hatáskörébe tartozhatott.

1763. október 8-án érkezett a bizottsághoz a királyi válasz. A felség megdicsérte a bizottságnak „a magas szolgálat előmozdítása körül bizonyított fáradhatatlan buzgalmát”, továbbá azon akaratának s reményének adott kifejezést, hogy „ezen nagyérdekű ügyben, melynek alapját a bizottság munkálata képezi s végrehajtása is őt illeti, mielőbb czélhoz fog jutni. Kijelenti a felség, hogy a határőrség felállítását a bizottság első terve szerint, kötelesség czímén kívánja, s rendeli, hogy a székelyekből egy ezerötszáz főből álló huszárezred és két, egyenként háromezer főt számláló gyalogezred állíttassék föl. Végül felhatalmazza a bizottságot, hogy az ellenszegülőket és bujtogatókat „minden hosszasabb formaság nélkül fogja pörbe és a legrövidebb úton büntesse meg”.

A bizottság november végén fogott hozzá a munkához. A székek főtisztjei által kihirdettette a katonásítás ügyében kiadott legfelsőbb „nyílt parancsot”, mely mód nélkül elkeserítette a székely népet, nagy forrongást idézett elő, s egyértelmű tiltakozást provokált, a melynek az volt a tenorja, hogy inkább adóznak, mint hogy adózzanak is meg katonáskodjanak is. A bizottság azonban mindenképpen érdemesnek akart mutatkozni a beléje helyezett legfelsőbb bizalomra, s nem téríttette el magát a megkezdett úttól semmiféle tiltakozás, kérés, könyörgés által. Gyergyószékben nagynehezen czélt is ért. 1763. deczember 18-án, Gyergyó-Szent-Miklóson sikerült 1061 székelyt az eskü letételére bírni. De csak úgy, hogy a papokat is mozgósította (a gyergyószéki főesperes, Sikó József a katonásítás körül szerzett érdemeiért érdemjelet is kapott), no meg hogy nem takarékoskodott a börtön-, békó-, sőt, halálbüntetéssel való fenyegetőzéssel. A székely nemzet egy részénél a határőrség ezzel fel lett állítva.
 

Akadályba ütköztek

De hátra volt még Csík és Háromszék. Midőn a bizottság átment Csíkba, csakhamar tapasztalni volt kénytelen, hogy jóval több akadállyal kell megküzdenie, mint Gyergyóban. A nyílt parancs kihirdetése után való nap, deczember 26-án, megkezdve az összeírást, arról értesült, hogy a madéfalviak feleségeik és gyermekeik hátrahagyásával az erdőkbe vonultak; mindössze négy férfi maradt a faluban. A bizottság rájuk üzent, hogy a katonáskodásból úgy sem vonhatják ki magukat, térjenek hát vissza huszonnégy óra alatt, mert különben utánuk kergetik feleségeiket és gyermekeiket és házaikat lerontják. A felszólításnak az lett az eredménye, hogy a madarasiak, rákosiak s más falubeliek is elhagyták falvaikat, s a csíkszeredaiak is szökni készültek. A bizottság beváltotta fenyegetését: deczember 29-én Madéfalváról kiűzette a menekültek nejeit és leányait „nagy jajgatások és könnyek között” s biztosította őket, hogy ha másnap férjeikkel meg testvéreikkel vissza nem térnek, lerontatja házaikat is. De biz ezek csak nem jöttek vissza.

Sőt a keresésükre küldött Blási Ádám útján emlékiratot terjesztettek a bizottság elé, melyben egyebek közt „kinyilatkoztatják egyszersmindenkorra, hogy a mennyiben ő felségének sohasem lehetett szándékában s most sincs őket akaratuk ellenére, erőszakosan katonaságra szorítani (…) sem a bizottság szokott fenyegetései, sem ijesztgetései által – terjeszszék azt akár a bitófáig – nem fognak arra bíratni, hogy előtte megjelenjenek”. Kijelentik továbbá, hogy nem azért teszik ezt, „mintha ő felsége tisztviselőinek engedelmeskedni nem akarnának, hanem azért, nehogy erőszakot kövessenek el rajtuk” stb. A bizottság, a hogy magát kifejezte, a vakmerő írást nem tartotta feleletre méltónak és elhalasztván egyelőre a madéfalvi házak lerombolását, Udvarhelyszékről és Háromszékről katonaságot rendelt a lázongás megzabolázására. A bujdosók napról-napra szaporodtak, sőt, Háromszékből és Kászonszékből vagy ötszáz szabad székely is érkezett hozzájuk s ezek nyilatkozatot küldtek a bizottsághoz, hogy „jövetelük egyedüli oka, a mint a beadandó folyamodásukból ki fog világlani, az, hogy a bizottságot lábaihoz borulva kérjék, hogy szomorító és majd nem megszökésre okul szolgáló szándékától álljon el”. A bizottság arról is értesült, hogy a bujdosók valamennyien le akarnak jönni a hegyekről, hogy könyörögjenek. Január 6-án csakugyan vagy kétezer ember Madéfalvára jött, s a bizottság hozzájuk rendeletet küldött: „hogy még aznap minden késedelem nélkül nyilatkoztassák ki akár írásban, akár két küldöttjük által, akarnak-e a legfelsőbb parancs meghallgatására jönni vagy nem, ha igen, mikor?” A nép a Vízkereszt ünnepére való tekintetből egyetlen napi haladékot kért, de a bizottság egy napig sem volt hajlandó várni. Mert, mint a jegyzőkönyvben mondja, attól tartott, hogy a mozgalom még átcsap Gyergyóba is és könnyen elpártolásra bírja a fegyvert vállalt lakosságot, mely a különféle hírek hatása alatt máris ingadozott. Minthogy egyébiránt a zavargók emlékiratukban kijelentették, hogy a fegyvert még bitófabüntetés mellett sem veszik föl, s ha talán most fel is vennék, bizonyos, hogy később mégsem tartanák magukat kötelezetteknek s csak nagyobb fondorlatok és összeesküvések támadnának, ezért – a jegyzőkönyv szerint – hosszas tanácskozás után kényszerítve látta magát a bizottság a lázongásnak fegyveres erővel való elnyomására. Megparancsolta tehát a rendelkezésére bocsátott katonaság parancsnokának, Caratto alezredesnek, hogy másnap hajnalban támadja meg a Madéfalván összegyűlt székelyeket. Még részletes utasítást is adott a támadásra vonatkozólag; „kik tüzelő-fegyverrel oltalmazzák magukat, különösen pedig a háromszékieket, kik eljövetelöknél fogva nagyobb büntetésre méltók, minden különbség nélkül vágják le; a kik paraszt-fegyverekkel állnak ellent, azokat a huszárok és vasasok megsebesítve hagyják futni; a többieket megrettentve űzzék szét; ha pedig kétségbeestökben ellentállnának, nehogy a császári katonák hasztalan veszélynek tétessenek ki, a házakat gyújtsák rájuk s így űzzék ki őket a faluból. Caratto rettenetes lelkiismeretességgel felelt meg a parancsnak.
 

A székelyöldöklés

Másnap – január 7-én – virradóra két ágyúval és felszerelt csapatával körülvette a falut s katonái egy részét a faluba küldte, hogy az ott levőket zavarják ki. A katonaság a faluba nyomulván, néhány lövés dördült el. Több se kellett. Az ágyuk megszólaltak, a katonaság négy oldalról megrohanta a falut, felgyújtotta s vad kegyetlenséggel mészárolta a nagyobbára fegyvertelen tömeget. Két óra hosszat tartott a vérengzés, mely 186, egy más forrás szerint azonban 200-nál is több székely életébe került, míg a katonák közül mindössze ketten sebesültek meg, könnyen. Caratto még aznap jelentette a bizottságnak, hogy az utasításnak híven megfelelt.

A bizottság, különösen elnöke, Lázár János gróf, roppant meg volt elégedve a katonaság eljárásával. Hát hogy is ne, hiszen csupán attól való aggodalmában alkalmazta ezt a lelketlen eszközt, hogy a beléje helyezett legfelsőbb bizalomnak másképp nem lesz képes megfelelni s kipottyan a legfelsőbb kegyből; ez az aggodalom csakugyan el is oszlott, mert a székelyek ellentállását ez a vérengzés végképp megtörte. Jellemző, hogy a bizottság elnöke, Lázár János gróf harmadnapra Bajtai József erdélyi püspökhöz intézett kedélyes hangú levélben leírva a véres eseményt, ezt a chronostichont csinálta róla: CASTIGATA SEDITIO SICVLORVM (A székelyek megbüntetett támadása). Van még egy másik chronostichon is, melynek szerzője ismeretlen s mely sokkal hívebben fejezi ki a véres eseményt. Ez a SICVLICIDIVM.