A köztemetőben levő első világháborús hősi parcellában az obeliszk előtt tartott megemlékezést az Erdélyi Vitézi Rend tucatnyi tagja. Elmondták a Magyar Hiszekegyet, majd v. dr. Székely Zsolt törzskapitány beszédében jelezte, jó tíz éve hagyományosan január 12-én e helyen emlékeznek. Rövid történelmi visszatekintő után emlékeztetett, már a korabeli sajtóban elhallgatták a tragikus kimenetelű csatát, amely a magyar hadtörténet legnagyobb érvágása volt. Másfél hónappal később a sztálingrádi csatáról zengett ugyan a sajtó, de igyekezett győzelemként feltüntetni a tulajdonképpeni katasztrófát. A kommunista diktatúra idején Csonka-Magyarországon beszélni sem volt szabad a doni katasztrófáról, amíg meg nem jelent Nemeskürty István Rekviem egy hadseregért című könyve, mely próbálja elhelyezni a történelemben ezt a tragikus eseményt. Háromszéken is sok család hazavárta az apát, testvért, gyermeket, de hiába, mondotta a történész, s hozzátette, az obeliszken a Galíciában névtelen sírban nyugvó nagyapja, v. Székely Gyula neve is fel van tüntetve. Rájuk emlékezünk, akik nem tudni, valójában hősök vagy mártírok voltak. Továbbá azokra a rendtársakra is, akik néhány éve még itt voltak emlékezni, de azóta elhunytak, s név szerint említette v. dr. Szőts Dánielt, v. Nyáguly Vilmost és v. Urszuly Sámuelt.

Visszatérve a doni katasztrófára, a szónok felhívott, ne feledjük azokat, akik a magyar hazáért hullatták vérüket. „Tisztelnünk kell helytállásukat, az esküjükhöz való hűségüket és az emberi méltóságot, amivel viselték az ottani szörnyű viszonyokat, mert hittek abban, hogy szent célért, a magyar haza megvédéséért harcolnak. A 21. században ez az üzenete áldozatuknak: tiszteljük az emberi méltóságot, az Isten-haza-család hármas egységben hűeknek kell maradnunk magyarságunkhoz, s ezt a szellemiséget tovább kell adnunk utódainknak” – mondotta.

V. Dobolyi László felolvasta egy, a Don-kanyarból haza nem tért hős fia, Kerék Imre Ha című, „Ha nem esik el Voronyezs alatt” kezdetű szonettjét.

V. Bucsi Zsolt Tamás vártemplomi református lelkipásztor Mózes 5. könyvéből vett igét (8. 2) olvasott fel: „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-é az ő parancsolatait vagy nem?” Majd imájában kifejtette, emlékezünk hőseinkre, a hatalmas áldozatra, amit az utódokért, érettünk tettek. Ez a legkevesebb, amit tehetünk, hogy emlékezünk, mondotta, s hozzátette: ott, ahol emlékeznek, ott van folytatás. Ennek a nemzetnek a történetébe sokszor fekete betűvel kellett beírni egy-egy eseményt. Most sem értjük, miért, Istennek mi célja e nemzettel, de az Ige mondja, ha megpróbáltatás ér egy nemzetet, az mindenekelőtt azért van, hogy kiderüljön, mi lakik az emberek szívében. Azt tapasztaljuk, ahol nem Isten lakik, ott megszűnik az emlékezés, elkopik a nemzet. Azért imádkozunk, hogy emlékezzünk, és ott legyen szívünkben az Isten, mondotta a lelkész. Ezt követően a résztvevők megkoszorúzták az obeliszket.

Este a Történelmi Vitézi Lovagrend V. Dálnoki Veress Lajos Székely Törzs sepsiszéki állományának szervezésében a belvárosi református templomban tartottak megemlékezést. Alkalmi imát mondott Pap Attila lelkész, történelmi visszatekintőt tartott v. Nagy Zoltán történész. Közreműködött a sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda. A cinteremben levő második világháborús emlékműnél fáklyás őrség mellett a résztvevők elénekelték himnuszainkat.