Beszélgetés József Álmos nyugalmazott matematikatanárral, helytörténésszelGondolkodni és magasra tekinteni

2022. január 14., péntek, Életutak

Egy szigorú matematikatanárról egyszer csak kiderül, hogy a képeslapok, képi dokumentumok megrögzött gyűjtője. Azóta József Álmos, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára Sepsiszentgyörgy és a környék képes történetének feldolgozásában megkerülhetetlen személyiség, szaktekintély. Beszélgetés a képeslapok és a matematika varázsáról.

– Melyek voltak azok a helyek Sepsiszentgyörgyön, ahol gyermekkorában szívesen csatangolt?
– Nem emlékszem különösebb kedvencre. Gyermekkorom a Kossuth, a Martinovics és a Kőrösi Csoma Sándor utca háromszögében telt, no meg édesapámmal, aki horgászott, sokat jöttünk-mentünk együtt. Első ízben Marosvásárhelyen eszméltem rá az épített környezetre: fizikaversenyre vittek oda bennünket, és a programban szerepelt egy séta is a városközpontban. Az idegenvezető akkor azt mondta, ha egy idegen városban járunk, ne a kirakatokat meg a virágágyásokat bámuljuk, hanem nézzünk fel az épületekre, a homlokzatokra, az erkélyekre. Ezt a tanácsot a magamévá tettem, diákjaimnak, unokámnak mindig azt mondom: felfelé nézz!

– A Székely Mikó Kollégium legendás matematikatanáráról hányan tudták, hogy képeslapgyűjtő, illetve Sepsiszentgyörgy múltja iránt élénken érdeklődő ember?
– Kevesen, főleg azért, mert erről az érdeklődésemről inkább csak a rendszerváltást követően szerezhetett tudomást a nyilvánosság. Gyermekkoromban egészen más helyzetekkel kellett szembesülnöm. Például azzal, hogy az erdélyi magyar javak államosítása első lépésének tekinthető CASBI-törvény több áldozatát képviselő ügyvéd édesapámat 1952-ben közel két évre kényszermunkára hurcolták el. Ennek első következménye az volt, hogy nem akartak felvenni az ötödik osztályba. Némi közbenjárásra aztán ez az akadály elhárult, de a későbbiekben sem volt könnyű az életünk, mivel édesapám nem folytathatta az ügyvédi praxisát. Jó tanuló gyermek voltam, a matematika is menegetett, jártam Hervay Zoltánhoz rajzkörre, és egyszer csak kirajzolódni látszott, hogy az érettségit követően műépítészeti egyetemre jelentkezem. Nem jutottam be.

– Mi nem ment? A matek?
– Már előzetesen többen felhívták a figyelmemet, hogy az édesapám CASBI-múltja miatt nincs esélyem a bejutásra, de ezt nekem ki kellett próbálnom. A katonaságot elkerülendő aztán Brassóban végeztem fémipari technikumot, majd műszaki egyetemre jelentkeztem, de ott is utolért a rossz származásom. A Szentgyörgyről utánam küldött „káderlapon” ugyanis az szerepelt, hogy apám az Erdélyi Magyar Párt tagja volt. A saját nyilatkozatomban ezt nem tüntettem fel, mivel nem volt igaz. Unitárius esperes nagyapám az volt, igen, de az nem számított volna. Ilyen kanyarok után kerültem végül a matematikára, majd 1967-ben friss diplomásként tanítani a Mikóba. Ez lett az életem, onnan mentem nyugdíjba.

– Milyen volt az az élet?
– Szerettem tanítani, pedig korábban beleborzadtam, ha arra gondoltam, hogy milyen lesz ugyanazt a leckét több százszor megtanítani. Ma, közel ötven évvel később itthon egy-egy matekórán döbbenek rá, hogy hoppá, ezt a dolgot így, ebben a megközelítésben még soha nem próbáltam elmagyarázni a tanulóknak. Elsősorban azt igyekeztem tudatosítani a diákokban, mi mindenre szolgál a matematika. A probléma felvetése, megértése, logikus gondolkodás, algoritmikus gondolkodás, szintetizálás – orvos leszel, ember, mondtam a diáknak, több ezer diagnózist látsz, azokat hadrendbe kell állítani –, modellezés, elvonatkoztatás: ezek megértésére igyekeztem fektetni a hangsúlyt. Ha képes vagy megoldani egy másodfokú egyenletet, akkor tízet ne oldjál meg, mert az már favágás, mondogattam. A matematika elsősorban gondolkodni, tájékozódni tanít, és ezt igazából csak a reálosztályokban lehet elsajátítani.

– A hajdani műépítész álmok nem jártak vissza?
– Annyiban mindenképpen, hogy hű maradtam a művészetekhez való vonzódásomhoz is. A fizika és a modern technika segítségével teremtett op-art, anamorfózis, a fényművészet különböző válfajai, komputergrafika, sztereogramok, nem létező háromdimenziós alakzatok, a mozaikolás köréből összegyűjtött, neves művészek alkotásaiból készítettem bemutató sorozatot. Kolléganőmmel, dr. Pető Máriával társulva az Erdély Magyar Műszaki Társaság tagjai számára tartottunk előadást.

– A képeslapgyűjtés is az iskolához köthető? Egyfajta házi dolgozatként, ahogyan arra magyar irodalomból volt példa a Mikóban?
– Egészen más irányból indultam. Diákoktól nem kértem képeslapokat, pedig biztosan gazdagabb lenne most a gyűjteményem, de nem akartam, hogy bárkiben is felmerüljön, hogy ezért most honorárium, jobb jegy járna. Az én gyűjtőszenvedélyem a legtöbb gyermekhez hasonlóan a bélyeggyűjtéssel indult. Még az apám vezetett be ebbe a világba, és vezetett rá, mennyi mindent lehet tanulni a bélyegekből. Egy idő után viszont egyre pénzigényesebb lett a dolog, nekem meg nem volt pénzem, főleg a Bukarestből való hazakerülésem idején. Felfedeztem viszont a postai bélyegeken szereplő pecséteket, azok változatait, izgalmas volt ezek alapján rekonstruálni, milyen útvonalon érkezett meg egy levél mondjuk Máramarosszigetről Sepsiszentgyörgyre. Beszálltam a tulajdonképpeni filatélia postatörténeti fejezetébe, a háromszéki postabélyegzőkről tanulmányom is jelent meg. Egyszer aztán megfordítottam egy levelezőlapot, és a másik oldalon Szentgyörgy egyik régi részének felvételével találkoztam. Elkezdtem képeslapokat gyűjteni, és hamarosan kiderült számomra, milyen nagy népszerűségnek örvend a képeslapgyűjtés.

– Honnan érkezett a legnagyobb fogás?
– Egy idős román hölgytől, aki „kiemeltként” – gyakorlatilag kényszerlakhelyen – élt Kovásznán. Egy egyetemi társam távoli rokona volt, egy előkelő Iași-i családból származott, általa derült ki számomra, hogy azokban a körökben a múlt század elején mekkora divat volt a képeslapgyűjtés. Albumok hevertek előszobai asztalokon, az érkező vendég lapozhatott bennük, amíg bebocsátást nyert. Nyolc albumot kaptam tőle, így masszív csereanyagom alakult ki, aminek nagy hasznát vettem, amikor már célzottan kezdtem keresgélni a Szentgyörggyel kapcsolatos képeket. Már a nyolcvanas években nagy csereforgalmat bonyolítottam le. A postatörténetre való odafigyelésem egy másik témához is elvezetett: a tábori lapok és a világháborús fényképek gyűjtéséhez. A tábori postahálózat követése közben kezdtem olvasgatni, mit írtak haza a bakák a frontról. Ebből született meg a Mire a levelek lehullanak… című kötetem. Az egyik kedvencem lett, hiszen kiderül belőle, hogyan élték meg a háromszéki katonák a második világháborút. Humorral, fájdalommal, emberséggel.

– Hogyan viszonyulnak a tulajdonosok a hajdani időket ábrázoló képekhez: ragaszkodnak hozzájuk mint családi ereklyéhez, esetleg félnek kiadni a kezükből hatalmi megtorlásoktól tartva?
– Mindkét megállapítás érvényes. Él például Felső-Háromszéken egy család, amelynek birtokában van egy kép az 1940-es bevonulásról, de máig nem hajlandók kiadni a kezükből, meg sem mutatják idegennek. Félnek, mondják, még lemásolni sem engedik. Pedig már a kilencvenes években jártunk, amikor megkerestem őket, akkoriban sok bevonulásos és országzászló-állításos kép előkerült a szekrények mélyéből. Persze olyan esetek is bőven vannak, amikor a mai tulajdonosok szinte szüleik hajdani eufóriáját élték újra, amikor nyilvánosságra hozhatták a családi kincseket.

– Érték meglepetések szülővárosa „képeslap-múltjának” feltárásában?
– Nagy rádöbbenések nem, legfeljebb apró érdekességek, olyan rejtett kincsek nem kerültek elő, amelyek megingatták volna a kialakult Szentgyörgy-képemet. A rengeteg Kós Károly-tervezte házra viszont folyamatosan rácsodálkozom. Persze van rá magyarázat, hiszen közismert volt, hogy Kós jó viszonyt ápolt az iskola- és múzeumigazgató Csutak Vilmossal, így aztán sokan felkérték házuk megtervezésére.

– Akad a város történetének olyan pillanata, amelynek dokumentálásához egyelőre nem talált képanyagot?
– Két eseményről nem tudtam egyelőre fényképet szerezni. Az egyik a szentgyörgyi vasútállomás átadása, valami tájékoztatási zűrzavar miatt ugyanis az elöljáróság és a polgárság akkor ért ki az állomásra, amikor a csinnadratta után az ünnepi szerelvény már indult vissza Brassóba. A másik a postaépület homlokzatán lévő, Hungária istenasszonyt ábrázoló dombormű, amelyet a román hatalom lebontott – egyelőre nem bukkantam rá az eredeti látványt visszaadó képre.

– Mi az, amit még nem göngyölített fel a város történetében, pedig kellene?
– Dolgozom a Székely Mikó Kollégium végzőseit ábrázoló tablók gyűjteményén, de úgy gondolom, ami az én eszközeimmel lehetséges volt, nagyjából összegyűjtöttem. Talán a kommunizmus létesítményei, elsősorban az urbanizációs változások, a gyárak részletes felleltározására lenne érdemes odafigyelni, mivel lassan elfogynak azok az emberek, akiktől érdeklődhetnénk. Az emberi emlékeket, az elbeszélt történelmet ugyanis nem lehet megspórolni.

– Talán nem túlzás azt állítani, hogy ma többen ismerik helytörténészként, mint matematikatanárként, pedig több mint negyven éven át meglehetősen sok diák életében hagyhatott maradandó nyomokat. Hogy viszonyul ehhez az identitásváltáshoz?
– Mindig kijavítom, ha valaki helytörténésznek nevez, matematikatanár vagyok és maradok. És ha már itt tartunk, meg kellene írni egy Mire tanít a matematika? című, sok példával illusztrált kézikönyvet. Attól tartok azonban, hogy ehhez egyedül kevés vagyok.

József Álmos
Sepsiszentgyörgyön született 1941. július 30-án. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1959-ben, a brassói fémipari technikum elvégzése után 1962-ben kezdte egyetemi tanulmányait Bukarestben, ahol 1967-ben diplomázott. Matematikatanári karrierjét ugyanazon év őszén kezdte a Mikóban, ahol nyugdíjazását követően 2010-ben még óraadó tanárként tevékenykedett. Díjak, kitüntetések: Pro Commitatu Covasnae díj (2007), Pro Urbe díj (2011), RMPSZ-díj, Apáczai-díj bronz, ezüst és arany fokozatai. Legfontosabb kiadványok, könyvek: Sepsiszentgyörgy képes krónikája (társszerző Cserey Zoltán – Székely Nemzeti Múzeum Füzetek, 1991), Fürdőélet Háromszéken (tsz. Cserey Zoltán – Székely Nemzeti Múzeum Füzetek, 1995), Tusnádfürdő (tsz. Cserey Zoltán – Székely Nemzeti Múzeum Füzetek, 1997), Sepsiszentgyörgy képes története – (Cserey Zoltánnal közösen – három, köztük két bővített kiadás: 1999, 2012, 2019), Mire a falevelek lehullanak... (T3 Kiadó, 2003), A Székely Mikó Kollégium képes története (T3 Kiadó – 2008), Bevonulás Sepsiszentgyörgyre –1940 (T3 Kiadó, 2010, Országzászló-állítások Háromszéken (Tortoma, 2015), Sepsiszentgyörgy – történelmi városkalauz (Tortoma, 2012), Bevonulás Háromszékre – 1940 (T3 Kiadó, 2015), A Székely Mikó Kollégium képes története (2008, majd 2020 második, bővített kiadás, T3 Kiadó, 2020). Több tanulmány szerzője. Özvegy, feleségét 2021 februárjában veszítette el. Három gyermek édesapja, öt unoka nagyapja.

Hozzászólások
Szavazás
Tavalyhoz képest Ön szerint idén miként alakul a jövedelmi helyzete?








eredmények
szavazatok száma 588
szavazógép
2022-01-14: Irodalom - :

Versek (Kiscimbora)

Baka  István: Évszakok
Tavasz
Márciusban még kisbaba, de gyorsan
kibújnak hóvirág-tejfogai,
áprilisban kamaszodik – az arca
rügyek pattanásaival teli
,
2022-01-14: Nyílttér - :

Erdélyi magyar tragédia

A falu, ahonnan ez a történet való, mindig büszke volt világot járt embereire, ha nem is az egész világot, de Romániát biztosan bejárták, lévén igen szorgalmas és messze földön híres mesteremberek. És rátartiak a végtelenségig.