Erdélyi magyar tragédia

2022. január 14., péntek, Nyílttér

A falu, ahonnan ez a történet való, mindig büszke volt világot járt embereire, ha nem is az egész világot, de Romániát biztosan bejárták, lévén igen szorgalmas és messze földön híres mesteremberek. És rátartiak a végtelenségig.

Ha szóba került a tengerpart, a vajdahunyadi nagy kohó, a galaci kombinát, a bukaresti lakónegyedek, órákon át tudtak mesélni az ott történtekről, a megbecsültségükről, az elismertségükről – sem a szakma, sem  a megbízhatóság szempontjából nem volt párja a székelyföldi kétkeziseknek.

Mesélték, a fővárosban úgy építették fel a mester magánházát, hogy annak az utolsó szegét is a nagy építőtelepről hordatta el a gazda, s velük, a székelyekkel azért dolgoztatott, mert tudta: hiába lopott az anyag, abból a székely semmit el nem tulajdonítana. Ki is kötötte, hogy neki csak a székelyek dolgozzanak – persze, munkaidő után, igaz, meg is fizette busásan –, ugyanis előttük egy másik csapatot fogadott fel, de azok, amikor ő pár napra elutazott, mindent elhordtak onnan, még a félig felhúzott falat is lebontották, a téglát is elvitték. Ők tudták, amit egyébként a székelyek is, hogy a mester semmit nem tehet, hiszen maga is ugyanígy szerzett be mindent az építőtelepről, s félhetett, nehogy feljelentsék...

A faluban, ahonnan ez a történet származik, a kőművesek és az ácsok voltak a legpénzesebbek. Igaz, ritkán jártak haza, leginkább kéthavonta. Ponyvás teherautó tetején énekelték végig az utat, s ez így volt minden karácsony előtt is: félig megfagy­va kászálódtak ki a ponyva alól, de az éneklést abba nem hagyták, a kocsmáig meg sem álltak, s ott a sikeres hazajövetelre koccintottak. Még az ötvenes évek elején történt, hogy Szentkeresztbányáról – ahol a kohót építették – indultak haza húsvét előtt, jól fel is öntöttek a garatra (sajnos, a gépkocsivezető is), s alig vágtak neki az útnak, Kápolnásfaluban a kocsi nekiszaladt a kanyarban lévő betonoszlopoknak. Legalább öten életüket vesztették, mások pedig súlyosan megsebesültek. Az udvarhelyi kórház főorvosa, Bódi doktor mondta egy alkalommal: az egyik sebesültnek olyan nyílt fejsérülése volt, hogy nem látták életképesnek. De ő türelmesen kitisztította a szörnyű fejsebet, ellátta, napokig mellette ült, s a férfi meg­gyógyult. Magam is jól ismertem, legjobb barátom édesapja volt, késő öregkoráig nem esett ki a szerszám a kezéből.

Még egy példát felhozok a székely szaktudás megbecsültségére, az is hozzám elég közeli eset. A fővárosi nagy palota után a pártfőtitkár a Peleș-kastély méretéhez mérhető épületet képzelt el Szinaján, oda is mozgósították a legjobb szakikat. Az, akihez kötődik ez a pár mondat, tulajdonképpen derzsi volt, már letette (illetve kerti szerszámokra cserélte) a vakolókanalat. Egy napon szép nagy kocsi állt meg a kapu előtt, nem akárkik jöttek, s kiderült, nem is akárkiért, hanem ezért a kőművesért, aki országszerte a legjobb gipszmunkás volt, a fővárosi nagy palotában is ott a keze nyoma – most utána jöttek, őt várta a sürgős munka Szinaján. Ő szabadkozott, hogy már nyugdíjas, nem akar menni, de azok megkérdezték, mennyit kér. S ő mondott egy hihetetlenül nagy összeget, amelytől, azt remélte, visszakoznak a belügyesek (mert azok voltak). De nem számított az elrettentésnek szánt hatalmas összeg, s így nem volt helye a teketóriázásnak.

Egy dolog biztos: az előbbiekben szereplő hírneves szakemberek mind hazatértek, minden hazaérkezéskor ünnep volt a faluban, s akadt köztük olyan is, aki, ha kilépett a kapun, a nyakkendőt is felkötötte. Házak épültek, régebbi épületek megújultak, s a fiak nagyobb része oda irányult iskola végeztével, ahol a szülei tündököltek – ne tűnjék túlzásnak ez a szó! Utóbb már autóbuszok szállították őket, hol itt, hol ott volt szükség szép és biztos munkájukra, senkit nem zavart, ha magyarul beszéltek, énekeltek, mert ahol megfordultak, mindenhol tisztelettel fogadták őket a megbízhatóságukért. Még a hetvenes években is egész csoportok vonultak fel a fővárosba – egy alkalommal a Magheru sugárúton arra kaptam fel a fejem, hogy a magasból magyar nóta szól. S milyen kiábrándító volt hallani, amikor a krajovai polgármester asszony utálattal jelentette ki, hogy többet ő ott magyar szót hallani nem akar. Történetesen a mások által hanyagul végzett munkával foglalatoskodtak székely munkások.

Mindezeknél jóval fájdalmasabb viszont az, ami most tollat adott a kezembe. Tulajdonképpen egy nyolcgyerekes család sorsát vázolom fel, amely a mi szempontunkból inkább elkeserítő, szívbe markolóan drámai. Az önként való feladás, a boldogulás hamis látszatának hatása az, ami velük történt, és másokkal is. Egyik unokabátyám azért került Magyarországra, mert a bukaresti utcán magyarul énekeltek, s a csendőr pofon vágta. Megfogadta, őt többé román csendőr nem pofozza fel, s tényleg nem. Még azon a nyáron átszökött a határon. Az előbb említett nyolc testvérből hárman kerültek Temesvárra. Magyarok közé, magyar munkatársakkal dolgoztak, barátkoztak, csak egyvalami nem talált: gyerekeiket szívesen fogadták be ugyan az úgynevezett hetes bölcsődébe – azaz hat napot voltak bentlakók minden héten –, de ott csakis románul szóltak hozzájuk. S a szülők az egész hetes gyötrő munka után nem voltak alkalmasak arra, hogy anyanyelvükre szoktassák kicsinyei­ket. S hiába volt mindkét szülő magyar, hiába végezték magyarul az iskolát, a gyerekekkel otthon csak románul szóltak, mert ez volt a könnyebb, s felnövekedve a továbbiakban is román iskolába járatták őket. A végeredmény: a nyolc színmagyar testvér mindegyike magyar élettársat választott, de a Temesvárra honosodott háromnak a közel negyedszáz gyermeke és unokája közül a legtöbb már nem magyarul beszél. A másik öt testvér útja a Székelyföldön kanyargott és kanyarog, és a következő nemzedékekből ugyanannyian maradtak meg az anyanyelv bűvkörében, mint amennyien elfordultak attól.
Balladaszerű, fájdalmas végeredmény ez! Egy a sok közül.

Péter Sándor

Hozzászólások
Szavazás
Tavalyhoz képest Ön szerint idén miként alakul a jövedelmi helyzete?








eredmények
szavazatok száma 588
szavazógép
2022-01-14: Életutak - Csinta Samu:

Gondolkodni és magasra tekinteni (Beszélgetés József Álmos nyugalmazott matematikatanárral, helytörténésszel)

Egy szigorú matematikatanárról egyszer csak kiderül, hogy a képeslapok, képi dokumentumok megrögzött gyűjtője. Azóta József Álmos, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára Sepsiszentgyörgy és a környék képes történetének feldolgozásában megkerülhetetlen személyiség, szaktekintély. Beszélgetés a képeslapok és a matematika varázsáról.
2022-01-14: Közélet - :

A bodosi Verőfény

Számos ősi helynevet őriz falunk, Bodos. Ilyen például a Gecsedomb, Völgyalja, Sárospatak vagy a Csihányos; az itthoniak vagy a látogatók a Szakosmart felől érkeznek a faluba, amely egy völgykatlanban fekszik, ezt a neve is érzékelteti (Bódos, Bujdos).