Konsztantyin Georgijevics Pausztovszkij (1892, Moszkva – 1968, Moszkva) számos novelláskötet és regény szerzője, amelyek közül csak egyet olvastam, a Nyugtalan ifjúság címűt.
Azt rég tudom (hiszen vádpont is volt ellenem, hogy nem olvasok szovjet-orosz regényt, nem nézek olyan filmet, amelyben oroszul beszélnek), de még manapság is igaz, hogy a kommunista ideológiától hemzsegő „irodalom” elutasításba ütközött. De azért nem kell elfelejtenünk, hogy Sztálin idején is alkotott a mindenkori orosz irodalom több ma is értékelt személyisége, például Gorkij (akinek halála „kétségeket” támasztott), ugyanígy Pausztovszkij is. Utóbbinak édesanyja lengyel származású értelmiségi, apja ősei pedig kozákok, s mindketten inkább polgári – ideológiától mentes – nevelést biztosítottak fiuknak, aki több egyetemre is beiratkozott, bár egyiket sem fejezte be. Kissé későn talált rá igazi hivatására.
Irodalmi Nobel-díjra 1965-ben jelölték, de az orosz hatóságok befolyására – éppen „semlegessége” miatt – Solohov kapta meg. Megjegyzem, így sem került érdemtelenhez a díj.
De lássuk Pausztovszkijt! Két – számomra sokatmondó – idézetet jegyeztem fel: „Nincs alávalóbb, mint hogyha valaki közönyösen szemléli hazáját, hazája múltját, jelenét és jövőjét, nyelvét, életét, erdeit és mezőit, településeit és lakosait – tekintet nélkül arra, hogy lángelmék vagy falusi suszterek.” Világos, minden szavával azonosulok, és hiszem, hogy olvasóink is.
„Bánatot csak igaz ember tud érezni... Az, aki nem tud szomorkodni, épp olyan szánalomra méltó, mint az, aki nem ismerte az örömet.” Az emberi lélek azonnal visszajelez érzelmi reakcióval, akár ellene, akár szerettei, akár népe és hazája ellen irányuló indulatot kell elviselnie. A határtalan öröm és ennek kifejezése – a jó gyermeknek, a jó hazafinak, a jó szülőnek és jó barátnak hangos lelkesedéssel – sokszor spontánul tör elő. Legyen, kívánom, a bánatból minél kevesebb, az örömből pedig minél több!
Puskás Attila
