A járvány két éve alatt a kultúrával foglalatoskodókat igen komolyan sújtották a tiltások és korlátozások, s különösen a független alkotók kerültek igen nehéz helyzetbe, kétévnyi pénzügyi veszteségeikkel magukra maradtak. Láthatatlanná váltak, erre utal tiltakozó rendezvényük neve is: a láthatatlan kultúra napja, amelyet éppen január 15-re időzítettek, arra a napra, amikor hivatalosan a román kultúra napját ünnepelné az ország. E napon született Mihai Eminescu költő, s a kormány 2010-ben döntötte el, hogy ez a születésnap ezentúl a román kultúra napja lesz. Csupán évtizedes múlttal rendelkezik ez az ünnep, azt is jelezve, nem siették el a kultúra magasabb rangra emelését, s továbbra sem igyekeznek azzal. Persze most is lesz díszelőadás, ahová majd eligyekeznek a csokornyakkendővel felcicomázott politikusok, szép szavak szólnak a kultúra felettébb fontos voltáról, aztán minden folytatódik ott, ahol abbamaradt.

Pedig a járvány két esztendeje valóban alaposan megtizedelte a kulturális rendezvényeket, kiszámíthatatlanná és tervezhetetlenné tette a művészi munka tekintélyes részét, még azokat az állami alkalmazásban lévő művészeket – színészeket, táncosokat, zenészeket – is nehéz helyzetbe sodorta, akik egy-egy intézmény kötelékében dolgoznak, hát még a szabadúszókat, akik kizárólagosan a piac törvényei szerint élnek. Ha van munka (próba, előadás) akkor van bevétel, ám ha elmarad a produkció, a bevétel is elmarad. Magyarán, nincs pénz, amiből bár átvészelhető ez a nehéz, soha véget nem érő időszak. Mostani tiltakozásukkal is arra kívánják felhívni a figyelmet: ha a hatóságok továbbra is tétlenül nézik az iparágban dolgozók vergődését, megszűnhet számos kulturális tevékenység, rendezvény. Több ezren dolgoznak eme ágazatokban, az érintettek két esztendő alatt több millió euró veszteséget könyvelhettek el, s az állam számukra semmilyen kárpótlást sem adott. Hangsúlyozzák, egy normális ország nem tilthatja meg úgy a munkavégzést, hogy semmilyen támogatást nem nyújt azoknak, akiknek kezéből kiveszi a kenyeret.

Nálunk mégis ez történt, s ezért, illetve más jogos sérelmekért vonulnak szombaton utcára, a román kultúra napján az ágazatban dolgozók, hiszen eddigi veszteségeik tetemesek. És nem csak az érintettek anyagi helyzetéről, megélhetésük ellehetetlenítéséről van szó, a kulturális tér beszűkülése, a rendezvények hiánya megrázó az egész társadalomra nézve, ennek következményei azonban majdhogynem tragikusak. Hiszen a lélek, a szellem pallérozói kényszerültek visszavonulni vagy elhallgatni, avagy csak ritkán szóhoz jutni. Ez rövid távon is pótolhatatlan veszteséget jelent, különösen a mostani, beszűkült világban. Mert nem lehet fertőzöttségi mutatókba süppedve, folyamatosan korlátok közé szorítva élni: a kultúra – nyilvánvalóan a román kultúra is! – egyszerre gyógyír és felhajtóerő, ami nélkül élni ugyan lehet, de nem érdemes.