A kétszólamú narráció egy külső és egy belső történést jelenít meg, így lehet ez a könyv egyszerre az egyén és közösség regénye. Az énelbeszélés önéletrajzi vonatkozásokat sejtet: a főszereplő költő, ki Kolozsváron egyetemista, ki feleleveníti nyárádmenti gyermekkorának képeit, ugyanakkor az egyéni életút felőli vizsgálódás, a referenciális olvasat egyre kevésbé fontos, ahogy távolodunk az időben az elbeszéltektől.

Ha az egész alkotói életpálya perspektívájából próbálunk tekinteni a könyvre, a lírakötetek visszfényében azt mondhatjuk, Király Lászlóban erős az otthonkeresés vágya, a könyv ugyanakkor nem nosztalgiázó, inkább azzal a keserű felismeréssel zárul, hogy hiába tér meg a tékozló fiú, régi közössége talán visszafogadná, de az egykori otthon már nem lehet úgy otthon, amiként volt.

A narráció terét a Nyárádon átívelő híd határozza meg, mely egyszerre konkrét és metaforikus: összeköti a jelent a múlttal. Kis Harai Mihály látomásában megjelennek régi ismerősei, sorra jönnek mindazok, akikkel elintéznivalója van. Felsejlik a kulákosítás és kollektivizálás tragédiáktól és anekdotikus történésektől sem mentes, zűrzavaros históriája. Ezen a ponton elmélyül a regény szociografikus jellege, bár a narratív alaphelyzet – az énelbeszélői pozíció, a látomásosság, a szubjektív benyomások megjelenítése, az emlékezéstechnika – továbbra sem a tény­irodalmi alkotásokkal rokonítja Király László művét, hanem – szabadabb mozgásteret biztosítva a narrátornak – meghagyja azt a fikciós próza területén.

A könyv jól visszaadja az 1960–70-es évek kolozsvári irodalmi körének hangulatát, a féktelen, szókimondó vitákat, melyek során megpróbálták körvonalazni, milyennek is kellene lennie az új irodalomnak. Kis Harai Mihály koncepciója valahogy így hangzik: „azt hiszem, éppen azok a dolgok döntik el, ki mekkora művész, hogy mit tud mondani születésről, szerelemről, halálról.”  Király László művéből az is kiderül, miért volt némiképp rezignált a kelet-európai majdnem-hippi nemzedék: mert a besúgók és szekusok szorításában csak ábrándozhattak a teljes szabadságról, meg nem élhették soha.

Kis Harai Mihály megszédülten nézi, ahogy a hajdani történések szereplői átvonulnak a hídon, egy részüket már nem is ismeri fel, nem is tudja, miért jelentek meg, aztán csak kibuggyan belőle a vallomás, a könyv legfontosabbika: „végül is és mindenek fölött ők az én népem, / az egyetlen nép, amely az enyém lehet, s amelyé lehetek” (a vallomás hevében a forma átvált szabadverssé). Ugyanakkor a distancia is megjelenik: az író dolga kívülről figyelni a történéseket, hogy azokról referálhasson: „külön kell állnom, hogy láthassam őket.”

A zárójelenetben, miután megállapítja, hogy gyónása nem hozott enyhülést, elhagyja a csősz kunyhóját, hogy továbbmenjen egy talán végtelen (és emiatt céltalan) úton: „majd találok egy vonatot vagy egy autóbuszt, amelyre felszállhatok. És ha nem találok?” Ezzel a talányos kérdéssel marad nyitott a kötet.

Király László a könyvében folytat egy hagyományt, illetve a maga útját járva elindít egy újat. A magyar irodalomban már az 1930-as évek óta létezett egy törekvés szociográfiai igényű művek írására, Király László azonban a szociográfiát fikcióvá és poétikává érlelte, az ő stílusa jóval sűrítettebb, már-már balladisztikus, a szociográfiából csak az aktuális társadalmi folyamatok valósághű, kritikai ábrázolásának igényét tartotta meg (ugyanezt tette Bálint Tibor is a korszak másik nagy jelentőségű regényében, a Zokogó Majomban), s azt átdimenzionálta művészregénnyé, olyan szintézist valósítva meg, mely megkerülhetetlen az erdélyi magyar irodalomban.

Mondjuk így: par excellence erdélyi történet, mely most méltán került be a Székely Könyvtár sorozatba!

Zsidó Ferenc

Király László: Kék farkasok. Székely Könyvtár 99., Csíkszereda, 2021, Hargita Kiadóhivatal