A koronavírus nem csak az emberi életek fenyegetője, ádáz ellensége a közösségeknek is, így a kulturális rendezvényeknek is. Az elmúlt két esztendőben alkotókat, művészeket, művészi megnyilvánulásra éhezőket egyaránt térdre kényszerített és lehetséges élményektől fosztott meg, ezáltal pedig azt tette, amit egykor egy vérbeli kommunista cenzor. Mégis, az eddigi erőteljes hiányérzet mellett most már az is érzékelhető, hogy mezsgyénken e napokban szinte mindenhol történik valami különleges, ha keresnek, a kultúrát igénylők találnak is maguknak való rendezvényt. Bár a vírus omikron variánsának terjedése egyre aggasztóbb, mégis érzékelhető, hogy jelentős nap számunkra január huszonkettedike, a Himnusz születésnapja. Bizonyság arra is, hogy semmi sem adható fel, mi egy nemzet számára meghatározó.

Az idénre tervezett kulturális programok nem annyira bőségesek ugyan, mint a járvány előttiek, de szépen jelzik a kultúra iránti állandósult igényt. Két év alatt ugyanis beigazolódott, hogy a virtuális rendezvények inkább vergődést, mintsem cselekvést jelentenek, nézők, közönség nélkül nincs sem színház, sem koncert, sem filmvetítés, sem könyvbemutató, sem kiállítás. Nem csoda, hogy az erdélyi magyar teátrumok szinte mindenike valami különlegessel rukkol elő e hétvégén Nagyváradtól Szatmárnémetiig és Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig. Szombaton Marosvásárhelyen Tamási Áron-emlékév kezdődik, jelképes helyszínen, a Kultúrpalotában, ahol az 1956 októberé­ben Erdélybe visszatért Tamási felolvasta előző éjszaka írt novelláját. „Az emlékévvel szeretnénk bebizonyítani és mindenki számára érzékelhetővé tenni, hogy Tamási Áron a ma embere számára is fontos, lényegi dolgokat tudott megfogalmazni életünkről, hitről, szabadságról, lélekről” – hangoztatta az emlékév kapcsán annak projektvezetője, A. Szabó Magda.

A magyar kultúra napján a 125 évvel ezelőtt született Tamási Áronra is emlékezünk tehát. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – közismert mondata számunkra világító lámpás. E mágikus szavakat – amelyeket az író az Ábel Amerikában című regénye végén rögzített, ám azok azóta szállóigévé váltak, és lelkünkben örökre fészket raktak – Tamási furfangos székely hőse, Ábel ismételgeti, amikor elhatározza, hogy hazatér Amerikából. És a hazakészülődő Ábel még azt is hozzáfűzi: „Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk”. Immár hazatalálva, Ábel, a furfangos székely talán még azt is megjegyezné, otthonosságérzetünk erősítője nemcsak a föld és a ház, s a körülötte élők, hanem a magyar kultúra is, a szép magyar szó és gondolat, az alkotói cselekedet. Bizony, ez már így lészen, most és mindörökké...