Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer két tündér. Megegyeztek, hogy elmennek világot látni. Hát, ahogy mentek, beértek egy faluba. Esteledett, ezért bekéreztek egy házba. Jómódú ember s asszony lakott ott, nem volt gyermekük. Amikor bekéreztek, köszöntek illendően:
– Jó estét!
Az asszony rájuk támadott.
– Miféle keringők, csavargók, mit keresnek itt? Elmenjenek!
– Jóasszony, ne kiabáljon, éjjeli szállást kérnénk – mondta az egyik tündér.
– Kifelé innét! – kiabált a gazdasszony.
Hát a tündérek elsompolyogtak, kimentek. Megszégyellték magukat. Bementek a másik szomszédba. Ott annyi gyermek volt, hogy azt se tudom, hány, mint a rosta lika, még eggyel több. Bekopogtak.
– Jó estét! Jó estét!
– Adjon Isten!
– Szállást kérnénk két vándor részére – mondták a tündérek. De nem ismerte meg senki se, hogy azok tündérek, mert rongyos gúnyában voltak, úgy vándoroltak.
– Adunk szállást szívesen, hogyne adnánk!
Azzal a szegény ember betessékelte a vendégeket.
– Üljenek csak le! Vacsoráztak-e?
A szegény ember szívesen fogadta őket. Amijük volt, azzal megkínálta. Lefeküdtek, s amikor reggel felkelnek, azt mondja az egyik tündér a másiknak:
– Hallod-e, ezek olyan jók voltak hozzánk, meg kellene, valamivel jutalmaznunk őket.
– Mivel tudnánk megjutalmazni?
– Én már kigondoltam, tudod, mit? Reggel, aminek nekikezdenek, egész nap azt csinálják.
Hát a szegény asszony, amikor elmentek a vendégek, volt egy darabocska vászna, s gondolta, hogy ő kifehéríti. Kivitte, belemártotta a vízbe, s húzta a pázsiton végig, húzta. Vitte a kertbe, tette a kerítésre, de akárhova tette, örökké csak szaporodott, s csak több lett belőle, s csak több lett belőle. Már a végén nem volt, ahova terítenie. Átfutott a szomszédba.
– Szomszédasszony, engedje meg, hogy ide terítsek egy kicsi vásznat.
– Hát hogyhogy, kendnek annyi vászna van? – irigykedett a szomszédasszony.
– Hát én nem tudom, miféle vándorok jártak itt az este, de úgy megszaporították ezt a vásznat, hogy azt se tudom, hova terítsem.
Gondolkozott a gazdag asszony. Ezek biztosan azok lehettek, akik az este náluk is jártak. Kiabál az urának:
– Menjen hamar utánuk! Ha utoléri, hívja vissza ebbe a szent helybe őket.
Hát az ember nem akart menni. Ő bizony szégyelli, az este elküldték, s most menjen utánuk. De az asszony csak erősködött:
– Takarodjon a szemem elől! Maga miatt kellett az este elküldenem őket! – Így-úgy! A gazdaember összeszedte magát, s utánuk ment. Utol is érte a falu végén a két vándort,
– Jó napot! Jöjjenek csak vissza hozzánk! Ne haragudjanak, de az este egy kicsit nem jól éreztük magunkat.
S kezdett szép szóval hízelegni s beszélgetni nekik. Addig-addig, hogy visszacsalta őket. Pedig tudták azok jól, hogy áll a dolog. Azért voltak tündérek. Visszamentek a nagy könyörgésre. Az asszony jó reggelit adott, s egész nap ott marasztalta őket. Finomabbnál finomabb ételeket tett eléjük, s éjszakára puha ágyat vetett nekik.
Reggel a vándorok elbúcsúztak, s azt mondja egyik a másiknak:
– Na, ezt most mivel jutalmazod meg?
– Hát ezt is azzal, amivel a másikat. Reggel, amit csinál, egész nap azt csinálja!
Hát a gazdag asszony elprüsszentette magát, s egész nap csak prüsszögött. Egyebet nem csinált, csak hapci, hapci, prüsz, prüsz, prüsz, s ez így ment estig. Este aztán az ura azt mondja:
– Úgy kell neked! Látod-e, téged nem jutalmaztak meg egyébbel, csak a prüsszögéssel, mert rossz voltál.
Lehet, hogy még ma is prüsszög, hogyha meg nem unta.
