Húsz éven át tartó igazgatói megbízatás után a budapesti Hagyományok Háza alapítója, Kelemen László leköszönt tisztségéről. A zeneszerző-folkloristával, az Erdélyi Hagyományok Háza vezetőjével többek között arról beszélgettünk, lehet-e kétszer is ugyanabba a folyóba lépni, valamint milyen kötelességeik vannak az Erdélyt egykor hűtlenül elhagyóknak.
– Húsz év után leköszönt a Hagyományok Háza éléről, a 2021 novemberében lejárt főigazgatói mandátum után nem pályázott újabbra. Miért?
– Mert elég volt húsz év, jöjjenek a fiatalok. Terveim azért még vannak, az egyik érdekében doktorálni is készülök a Zeneakadémián: visszatelepedtem Erdélybe, ahol szeretném megalapítani az egyetemi szintű hangszeres népzenész szakot. Ilyen szempontból Erdély hiteles hely, ahol még sok mindent élő módon meg lehet tanulni. Szándékaim szerint nyugdíjazásomig az erdélyi Hagyományok Házát vinném tovább, közben meg szeretném újra előtérbe helyezni eredeti szakmámat, a zeneszerzést. Amúgy különleges helyzetben vagyok, mivel oda tértem vissza, Marosvásárhelyre, ahol tízévesen elkezdtem a zenész pályafutásomat, nyolc éven át itt éltem, itt is érettségiztem. Sőt, a jelenlegi munkahelyemtől ötven méterre laktam albérletben. Kísértetiesen visszaköszönnek a kövek.
– Mégiscsak lehet kétszer is ugyanabba a folyóba lépni?
– Nem, mivel az emberek sajnos változtak, illetve megváltoztak. Különös kegy, hogy Csíki Boldizsár még itt van, rengeteget számít a jelenléte. A Budapestre telepedésem óta, azaz az utóbbi negyven évvel ezelőtti állapottól nagyon messze került Marosvásárhely, és gyanítom, Erdély egész kulturális élete. Bizonyos értelemben elképesztően megszínesedett, másrészt rettenetesen felszínessé vált. Az is természetesen más állapot, ha az ember tartósan, immár életvitelszerűen itt tartózkodik, mint ha csak átutazóban van Erdélyben. Másképpen viszonyulnak hozzád az emberek is, ha ott élsz közöttük.
– Pozitív vagy negatív értelemben másképp?
– Kezdjük egy negatív élménnyel: az a benyomásom, Erdélyben az emberek elfelejtették, hogy léteznek pozitív összegű játszmák. Azt hiszik, csak annak árán lehet nyerni, ha valaki közben veszít. Kevés dolgot szoktam példaként emlegetni Amerikából, de ott azt tapasztaltam, hogy inkább elkerülik azokat a helyzeteket, ahol valakinek vesztenie kell. De ebből a szempontból még Magyarországon is sokkal jobb a helyzet, mint Erdélyben.
– És milyen pluszokat hoz, hogy megváltozott a státusa az emberek szemében?
– Erre is egy negatív tapasztalatból kiindulva tudok válaszolni: egyfajta lelkiismeret-furdalást érzek. Az én generációm, illetve az utánam következő kettő annak idején – nincs jobb szó rá – hűtlen lett Erdélyhez. Elmentünk. És ez a hiány ma is fájdalmasan érződik. Nemcsak abban a tekintetben, hogy kevesebben maradtak itt, hanem azzal is, hogy kulturális szempontból is kevesebben vagyunk. Az oktatás vagy az előadások színvonalát elnézve egyfajta dekulturalizálódást okozott az elmenetelünk. A magam részéről a hátralévő időben és maradék energiámmal ennek a hiánynak a pótlására készülök. Legfeljebb a tudásomat hozhatom vissza Erdélybe, minden egyéb itt van, még sok helyen él. Ilyen szempontból könnyebb is a helyzetünk. Hogy mi a cél? A helyi kultúra feltámasztása, hogy annak révén az emberek legalább a saját családjukban, kisközösségeikben visszaállíthassák a megbillent lokális-globális egyensúlyt.
– Alapító igazgatóként húsz éven át vezette a Hagyományok Házát. „Költöztek-e” önben időközben az intézmény prioritásai?
– Igen, egyre fontosabbá vált a visszatanítás. Miközben a Háznak van egy „agya”, az archívum, egy művészeti „láb”, az Állami Népi Együttes, amellyel tömegeket tudunk vonzani a népi kultúra környékére, a másik láb pedig a közművelődési, egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a visszatanítás, a módszertani műhelymunka a leglényegesebb. Ahogy bővülnek a lehetőségeink, a magyar társadalom kezdi elfogadni, hogy a népművészet az alapkultúránk ugyanolyan súlyú része, mint a nyelvünk, úgy válik egyre fontosabbá a visszatanítás. Ebbe az irányba haladva szeretném megvalósítani egy régi álmomat, egy művészeti alapiskola elindítását. Az első két évben a népművészet minden ágát tanítanánk szinkretikusan – népzenét, táncot, kézművességet, mesemondást –, ezalatt meg eldőlne, kinek mihez van leginkább érzéke, tehetsége.
– A Hagyományok Háza külhoni hálózatának kialakítása is menet közben érkező felismerés eredménye?
– Korántsem, a ház már a 2001-es alapító okiratában is Kárpát-medencei intézményként szerepel. Sokáig azonban csak informális hálózatot tudtunk kiépíteni a határon túliakkal. Természetesen mindenkiről tudtunk Gyimestől Pozsonyig, aki ezen a területen alkotott, de nem tudtunk hozzá szervezett hátteret biztosítani. Az intézményesítéssel csak az utóbbi öt esztendőben tudtunk érdemben foglalkozni. Különlegesen fontos a Hagyományok Háza erdélyi lábának létrejötte. Nem a személyes érintettség okán, hanem azért, mert a magyar paraszti kultúrában Erdély őrizte meg a legsokszínűbben a hagyatékot. Nem véletlen, hogy a magyar néptáncegyüttesek repertoárjának 70–80 százalékát erdélyi táncok alkotják – dolgozzanak bárhol a világon. Ebből a szempontból Erdély igazi nagyhatalom. Nem beszélve arról, hogy ma is legalább 1,2 millió magyar él ott egy Svájcnál nagyobb területen. A népi kultúra éltetése ugyanakkor mindenki számára nyertes játszma, amely által csak gazdagodni lehet.
– Mitől óvná leginkább új „anyaintézményét”, az Erdélyi Hagyományok Házát?
– Mentesnek kell lennie és maradnia a politikai ölelkezésektől, ugyanakkor nem szabad mentesnek lennie az erdélyi társadalomtól, amelynek legalább annyira fontos részei a románok és a cigányok – a szászokról, sajnos, alig beszélhetünk. Az erdélyi románság nélkül a magyarság sorsa is kétséges. A mi területünk ebben a tekintetben roppant hálás. Fel kell ismernünk, hogy közös erdélyi kultúrában élünk, a szomszéd román zenéje és tánca nagyban hasonlít a miénkhez, és csak csekély mértékben a dél-romániai, regáti zenéhez-tánchoz. A hagyományőrzés terén folytatnunk kell a nagyjaink által a húszas években megfogalmazott transzilván gondolatot. Kallós Zoltánnal vallom, hogy úgy leszünk jó magyarok, ha magyarul táncolunk és énekelünk, a románok pedig, ha megőrzik a sajátjukat.
– Zenészemberként hogyan viszonyul a kézművesség újjáélesztését célzó törekvésekhez?
– Mindenekelőtt húsz esztendő fekete-fehér, öltönyös élet után csináltattam magamnak egy szép öreges bújkát. De összességében is nagyon fontosnak tartom a régi mesterségek felélesztését, az idős mesterek megtalálását, tudásuk feltérképezését. Egyre erősebbnek érzem a vágyat, hogy elfogadtassuk, újraalkossuk, a mindennapi életünkbe is bevigyük a régi használati tárgyakat. A kézművességek újjáélesztése terén az elképzeléseim között szerepel egy mesterségek ünnepének megszervezése a marosvásárhelyi várban, a helyi szervezeteknek gyűjtőszervezetbe való összefoglalása. A műfajban megszerzett magyarországi tudás továbbadását pedig korántsem kritikátlanul képzelem el, hanem a lokális hagyományokra szabva.
– Milyen mértékű nyitottságot tapasztal a román fél részéről?
– Még az út elején tartunk, de biztatónak tartom például a nagyszebeni Astra Egyesület képviselőivel való beszélgetéseket. Uniós támogatásokat is le fogunk hívni ezekre a tevékenységekre, ez is segíthet az egymáshoz vezető út egyengetésében. A népi kultúra lehet az egyik eszköze ennek a sok történelmi kolonccal terhelt viszony jobbításának. Nagyon hosszú folyamat, amire a romániai politikum valószínűleg lassan reagál. Ha viszont sikerül megindítani a magunk eszközeivel bizonyos társadalmi folyamatokat, a politikusok is érzékenyekké válnak rájuk.
– Hogy tekint ma a Hagyományok Házára, a saját gyermekére?
– Az intézmény olyan, mint egy nagy hajó, és ez a hajó most kiúszott az általam vezetett kikötőből, lassan, fokozatosan távolodik el a parttól. És ez így természetes. Nagy hiba lenne, ha az alig negyvenéves utódom, Both Miklós ugyanazt csinálná, amit én. Neki a saját tapasztalatait kell hadrendbe állítania a közös cél érdekében. Egyetlen apró aggódás van bennem: a mindenkori televényt, a múltat ne felejtsék el. Akkor sem, ha egyre nagyobb ugrást feltételez az elődök és a közöttünk lévő kulturális ív áthidalása. Abban bízom, hogy ha a kereszténységnek sikerült ezt a kétezer évet összekötni, akkor nekünk is menni fog.
Kelemen László
Zeneszerző, folklorista, 1960. május 1-jén született Gyergyóditróban. A marosvásárhelyi zenei érettségi (1979) után a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán tanult zeneszerzést, mellette erdélyi hangszeres és vokális népzenét gyűjtött. Tagja volt az erdélyi táncházmozgalom egyik legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának. 1986-ban Magyarországra telepedett. Zenei szerkesztőként dolgozott a Budapesti Zeneműkiadónál, 1987-ben Ökrös Csabával és Berecz Andrással megalakították az Ökrös zenekart, amelynek tagjaként megkapta a Magyar Művészetért Díjat és a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1992-től 2000-ig a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője és a táncműsorok kísérőzenéinek egyik összeállítója. 1997-ben kezdeményezésére és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban megszervezték az Utolsó óra című, a Kárpát-medencére kiterjedő hangszeres népzenei gyűjtést. Sebő Ferenccel együtt a Hagyományok Háza szakmai koncepciójának kidolgozója, miniszteri biztosként dolgozott az intézmény felállításán, amelynek 2001 júliusától 2021 novemberéig igazgatója volt. További díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2008), Gyergyóditró díszpolgára (2014), Lajtha László-díj (2016). Nős, két gyerek édesapja.
