A nagy ajándékozók követőjeként úgy élt és alkotott, hogy valósággal szórta szellemiségét. Kónya Ádám, akire még e megrendítő pillanatokban is Ádi bácsiként tudunk csak gondolni, már-már önpusztító önzetlenséggel és közvetlenséggel részesített szellemi javaiban.
Sosem tolakodva, mégis könyörtelen pontossággal. Zavarba ejtő tájékozottsága elvarázsolt. Volt, persze, aki kevésbé viselte el következetességét, állhatatosságát. Ám szavai, tettei mindenki számára zsinórmértéket jelentettek.
Az utóbbi időben e zsinórmérték a közélet fércöltéseit igyekezett ember elé valóvá varázsolni. Ez is az ajándékozó ember sajátja, aki a nagy változások idején, e korántsem konfliktusmentes időben és közegben is tudja, mi a dolga. Mert szilárd meggyőződésre, tudásra, elkötelezettségre alapoz, így mentes az éppen időszerű megfelelésektől. Belülről táplálkozó ajándékozó kedve hozta azok közé, akik az elárvult közösségre gondolva nemzeti tanács(ok) életre hívásában látták és látják a megújulást. Ezért volt olyan természetes a politikai széllökésektől kevésbé befolyásolt szereplők számára, hogy mellettünk, közöttünk élt. És itt is, szinte észrevétlenül, a legszervesebb ajándékokkal lepett meg, olyanokkal, amelyek nem kisajátíthatóak, nem felhasználhatóak, mert — akárcsak népdalaink szövege — része közösségi létezésünknek. Nem csoda hát, hogy közéleti vállalásai — akárcsak soha meg nem szűnő szellempallérozásai — egybeforrtak várossal, vidékkel, közösséggel.
Így élhet tovább közöttünk és az utánunk jövők között Kónya Ádám, az ajándékozó ember.
