Mindannyiunk Ádi bácsiját nem csak a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként, nem csak Szentgyörgy örökmozgó enciklopédiájaként, köz- és kulturális ügyeink formálójaként ismerhettük, hanem a Bolyai Egyetem földrajz—geológia szakán oklevelet szerzett pedagógusként, legendás földrajztanárként, kinek óráin generációk cseperedtek, eszméltek, mi több, kinek erre szeme és füle volt, titkon honismeretből is okulhatott.
Honról, gyökerekről szólt a diktatúra idején, mint ahogy málló, rogyadozó udvarházakat mentett örökkévalóságba fényképezőgépének lencséjével és jó érzékkel készített rajzaival egyaránt. Következetesen. Mert számára ez fontos volt, mert Ádi bácsi nem csak hogy maga is a világhoz élénken viszonyuló ember volt, hanem színnel, élettel teltek voltak órái is. Akár földrajzról, akár természetről, akár irodalomról volt szó. Ez a szemlélet abban az időben az ideológusok tűréshatárát súrolta, játszadozott ő tehát az új ember kovácsolóinak ingerküszöbével, hiszen értő nevelő számára nem csupán érdekességként volt hálás akkoriban földrajzi életterünkről beszélni, a geomorfológia, a tömbszelvények s a felhők légies világából rejtjeles üzeneteket is ki lehetett csempészni. Földrajzórái, előadásai, de akár percnyi utcai beszélgetésként elhangzó szavai egyaránt a szülőföld határát körvonalazták erek, dombok, lapályok mentén.