Nem a szakirodalomból, hanem helyi emberektől hallottuk ezt a meghatározást, miszerint Csehétfalva és Bencéd Siménfalva község két leginkább karakteres faluja. Jártunkban-keltünkben meg is győződhettünk arról, hogy Csehétfalvának még ma is igencsak értékes népi építészeti hagyatéka van, amelynek egy részét kiválóan őrzik. Bencédről pedig megállapíthattuk helyszínbejárásaink során, hogy az utóbbi években egyre inkább levetkőzi a ráaggatott jelzőket, miszerint kicsi, félreeső, elöregedett, s nem történik ott semmi. Bencéd igenis gyarapodik. A két falu markáns karakteréről és a megújhodás csiráiról is hadd ejtsünk pár szót ebben a riportban.

A zsákfalu nincs az Isten háta mögött

A Firtos-hegy déli lába tövében fekvő Csehétfalvára napjainkra eljutott a műút, van mobiltelefon-szolgáltatás, a világháló is nagyjából elérhető, elegendő és jó minőségű ivóvíz áll rendelkezésre. Nagyjából ezek jelentik az infrastruktúrát, ami mentén itt is minőségi életet lehet élni, és ki lehet találni azokat a foglalatosságokat, amelyek biztosíthatják helyben a létfenntartást és a piacra való termelést. Csakhogy.

Ha a népességi adatokat nézzük, akkor kijelenthető, hogy „normális körülmények mellett” ennek a falunak 400–450 fő körüli lenne a „kapacitása”. Amikor igazán értéke volt a vidéki életformának, a háborítatlan környezetben tartósan ennyi volt a népesség: 1850-ben 401, 1900-ban 400, 1910-ben 425, 1941-ben 467, 1956-ban 420, 1977-ben 281 főt számoltak itt. A demográfiai mutatókon látszik, hogy az 1962-ben befejezett kollektivizálás és a közeli városok ipara milyen jelentős elvándorlást okozott. A népességszám a rendszerváltást követően esett 200 fő alá (1992), 2011-re 126-ra csökkent. Az unitárius egyházközségnek 146 tagja van, ez azonban itt sem jelenti azt, hogy mindannyian itt élnek. Lőrinczi Lajos unitárius lelkész-esperes nyilvántartása szerint 119 a kepefizető egyháztagok száma. Jelentős számban élnek elszármazottak Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen, akik úgy fejezik ki a ragaszkodásukat a szülőfaluhoz, hogy továbbra is egyháztagok maradnak itt. Az üresen hagyott házakat, ha nem is lakják be folyamatosan, de a nyári időszakban használják, gondosan művelik a kertjeiket. Néhány idősebb személy a gyermekeinél tölti a teleket. A folyamatosan helyben élők száma 105 fő.

A falu lelkész házaspárja néhány éve megvásárolt egy régi parasztházat. Mivel a tiszteletes maga is vidéki környezetből származik – a Székelykeresztúr melletti Fiatfalva szülötte, felesége siklódi gyökerű –, nem riad vissza a kétkezi munkától. Lőrinczi Lajos korábban disznókat, kecskéket, baromfiféléket is tartott. Mivel nem lehet pásztorokat találni, a kecskéket eladta, a baromfit pedig elvitte a róka. Aztán beszerzett egy lovat, amely ma is megvan. Mióta az egyházkör esperesi teendőit is ellátja, jóval kevesebb a szabadideje. Ha ez a megbízatása lejár, mondja, talán ismét több állatot fog tartani. Tulajdonképpen ki is telt az ideje, és az egyház szabályai szerint most, a harmadik hivatali időt követően már nem választható újra. Több mint húsz esztendeje, 1999 óta szolgál a faluban. Nagy szerencséjének tartja, hogy a kezdeti időszakban a hívei körében sok volt még a régi öreg, akik hozták magukkal a régi életforma emlékét, s akiktől sokat tanulhatott. Abban az időben 50–60 kisgazdaság volt még Csehétfalván, ennyi családnál tartottak egy-két szarvasmarhát. Az állomány tulajdonképpen ma sem kisebb, csak időközben megváltozott a gyakorlat, és inkább a farmszerű, farmrendszerű marhatartás dívik, tíz-tizenkét gazdaságban található meg az állatállomány, páran tíz-tizenöt vagy annál is több fejőstehenet tartanak.

Mivel sok a medve a környéken, a legeltetésen és a szénagyűjtésen túl nincsen mezőgazdasági tevékenység, a szántóföldi gazdálkodás a határból szinte teljesen eltűnt. A kapásnövényekről, a gabonafélék termeléséről a határban leszoktak a helyiek. Erő sincs annyi, és inkább gépekkel végzik a kaszálást és a széna bálázását. A gyümölcstermesztés is a háztáji kertekre korlátozódott. Ahogy járunk-kelünk a faluban, mindenfelé láthatjuk, hogy a telkeket villanypásztorokkal vették körbe. „Két-három évvel ezelőtt annyi volt a medve, hogy éjjel-nappal sétáltak az utcákon, a kertekben. Rengeteg kárt okoztak, intézkedés pedig alig történt ellenük. Odajutottunk, hogy már attól tartottunk, a gyermektáborokat és a kapcsolódó foglalkozásokat sem tudjuk a fennálló veszély miatt megtartani. Egy éve azonban, mintha a medvéket is elvitte volna valamerre a COVID. Összesen háromszor láttunk medvét 2020-ban.”
 

Épített örökség, hagyományos foglalkozások

A medvékre való utalással előreszaladtunk kissé az időben. A tiszteletes tulajdonképpen az Orbán Balázs-szekértúrák révén vált ismertté szélesebb körben, hiszen sokan megfordultak ezeken a hely- és önismereti programokon, amelyekkel bejárták a Székelyföld különböző vidékeit. Látta és tapasztalta a változásokat, s azt tartotta célszerűnek, hogy jöjjön létre egy népfőiskola, egy olyan táborhely, amely alkalmassá válik arra, hogy ott népi mesterségeket sajátíthassanak el a fiatalok. Kezdetben főleg szövésre, fonásra, asztalosságra, bútorfestésre, kovácsolásra gondolt. Ez motiválta, amikor elhatározta további ingatlanok vásárlását és felújítását. Ehhez azonban külső forrásokra volt szükség. Magyar állami támogatásból sikerült megvásárolnia az egyházközségnek három házat és három csűrt 2015-ben, amely a parókia szomszédságában található. Ezeket az épületeket részben közmunkával, de jórészt szakemberek és műépítész segítségével újították fel és alakították át.

Felavatták a következő évben, ősszel már csoportokat is tudtak fogadni. A lelkészi telek szomszédságában ily módon létrejött a falun belül egy kis hagyományos falumag. Ami példaértékű. És követendő. Továbbgondolható. Lőrinczi tiszteletes szerint vásárolnának még további házakat, ha forráshoz jutnak. Van is erre lehetőség, bár fontos tudni, hogy a csehétfalviak ragaszkodnak a jussukhoz, és akkor is gondozzák a házaikat, ha közben kétlaki életet kell élniük. Egy idős asszony például azt mondta neki: „Tiszteletes úr, amikor én már nem leszek, az egyházra bízom a bennvalót, mert ott jó kezekben van, újítsák fel szépen, használják úgy, mint a többit!”

Nem sikerült megőrizni maradéktalanul régi formájukban a házakat, hiszen a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben a tanács csak típusházak építésére adott ki engedélyt. Néhány ilyen új hajlék épült abban az időszakban, illetve az átalakítások is ebben a szellemben történtek. Ilyen volt, ilyen lett az ízlés, a helyi és a Nyikó mente szomszédos falvaiban tevékenykedő ácsok-kőművesek szintén ezeket a mintákat sugallták, mert másutt is ilyen volt a módi. Ennek ellenére a házak jelentős része megtartotta régi formáját, illetve csak olyan változtatásokat szenvedett el, amelyek akár visszafordíthatók is lehetnek. Ha igény mutatkozna. De ez csak részben jellemző. Amikor megkérdezzük, hogy a Hagyományos Székely Jövő Központ – így nevezték el a felújított bennvalókból álló komplexumot – sugall-e követendő mintát, arra is azt válaszolja a tiszteletes, hogy már van néhány szép példa. Járható ez az út. „Viszont fontos megjegyezni, hogy a székely kapukhoz, a sajátos csehétfalvi mintákhoz, az itteni stílushoz erősen ragaszkodnak. Mintegy 50–60 faragott kis- és nagykapu található a faluban. Ilyen modorban készített nekünk egyet egy innen Háromszékre elszármazott mester.”
 

A székely jelen

Mivel az egyik csűrben korszerű konyhát alakítottak ki, az volt az eredeti elképzelés, hogy mesterségtáborok ellátása mellett ebédkiszállítással fogják támogatni a község 14 településén és a szomszédos – napjainkban Szentábrahámhoz tartozó – Firtosmartonoson az időseket. Sőt, annyira merész volt a tiszteletes és felesége, hogy ingyenes ebédet képzeltek el, amelyet itt készítenek, és két autóval naponta széthordják. A népi mesterségeket továbbadó táborok aztán nem vagy nem úgy valósultak meg, mint ahogy elképzelték. Nem jöttek létre műhelyek, ami nyilván csalódás, azonban minden táborban benne van, benne volt a hagyományaink ápolása és örökségünk továbbadása. A környékbeli néptánccsoportok ki szoktak jönni, a Kékiringó Néptáncműhely Udvarhelyről, a Háromszék és a Mákvirágok Keresztúrról. Zajlott itt bútorfestő-tanfolyam, népzene- és néptáncoktatás, tartottak barantabemutatókat, honismereti vetélkedőket, közösségfejlesztő foglalkozásokat. Nagy volt az igény a hagyományos táboroztatásokra, felnőtt csoportok is gyakran érkeztek a faluba.

Ekkor azonban bizonytalan időre elhalasztották a mesterségek műhelyszerű továbbadását, és úgy gondolták, hogy jobb lesz a turizmus, mert az abból származó bevételt az idősek étkeztetésére fordíthatják. Aztán jött a világjárvány, a táborok rendre elmaradtak. Az elmúlt év nyarán összesen néhány kisebb tábort tudtak megszervezni a szigorú előírások betartása mellett. Az ebédkészítés és a rendszeres kiszállítás azonban 120 személy részére zavartalanul folyt tovább, és folyik a mai napig. „A költségvetésünkben keletkezett havi rendszerességgel egy hat-hétezer lej körüli hiány, hiszen nem kerestünk jóformán semmit. Viszont az érintettekben tartás volt és van, semmit nem kívánnak ingyen. Úgyhogy részben önköltséges ma az ebéd, de mindenki elégedett, hiszen ez az állandó kapcsolattartás egyik eszköze, jele annak, hogy senkit nem hagyunk magára. A járvány ideje alatt ez megfizethetetlen, hiszen sokáig ellehetetlenedett az istentiszteletek megtartása. Az internetes lefedettség is olyan, hogy csak csúsztatott felvételeket tudtunk közreadni a világhálón. Jó valamire, de az igazit nem képes helyettesíteni. Közben korlátoztuk az emberekkel, az idegenekkel való érintkezést, betartjuk a szabályokat, nehogy megbetegedjünk, mert a 120 idős emberrel muszáj fenntartanunk a kapcsolatot.”

Minden ünnepélyesség nélkül mondta ezeket a beszélgetésünk végén a tiszteletes úr. Abban a faluban járunk, ahonnan apai ágon Balázs Ferenc (1901–1937) író, közösségszervező, unitárius lelkész származik. A templomkertben kopjafa emlékeztet rá, amelyen minden cifrázás nélkül egyetlen szó áll a lelkész-író neve alatt: próféta. Úgy tűnik azonban, hogy Csehétfalván ma is komolyan veszik ennek jelentéstartalmát, és úgy élnek, Istennek és egymásnak tetsző módon, hogy mindannyiunk érdekeit szem előtt tartva lehessenek egymás prófétái.

Bencéd gyarapodik

Ez az állítás úgy másfél évtizede van csak a köztudatban. Történtek itt is infrastrukturális előrelépések, a műút a túlsó faluvégig jutott el Felsőbencédbe, onnan makadámút vezet tovább. Az igazi helyrerázódás azonban a lelkekben zajlott. Sokáig nem is tudtuk, hogy tulajdonképpen Felsőbencéd az ősi falu, onnan rajzott le az utóbbi évszázadokban a szélesebb völgybe a mai Bencéd népe. Azt sem láttuk messziről, hogy Felsőbencédnek is van – 1861 óta – kicsi unitárius temploma. Makkai-Ilkei Ildikó tiszteles asszony szerint azért építették hajdanán a hívek, mert korábban házaknál tartották az istentiszteletet, s az nem volt „olyan”. Most is, amióta ismét önálló egyházközséget alkotnak (2006-ban váltak le Székelyszentmihályról), minden hónap első vasárnapján, délelőtt 10 órától tartanak a felső templomban istentiszteletet, a többi alkalmakkor pedig lejárnak az alsóba (mármint Alsóbencédbe) a 11 órakor kezdődő szertartásokra. „Tizenöt éve folyamatos pörgésben vagyok!” – szabadkozott a lelkésznő, amikor telefonon és írásban érdeklődtünk. „Ide el kell jönni, hogy a maguk valóságosságában mutatkozzanak meg a jó irányú előrelépések.”

Ha áttekintjük a demográfiai adatokat, akkor látjuk, hogy 1850-ben 193, 1880-ban 294, 1910-ben 346, 1930-ban 363, 1941-ben 374, 1966-ban 308 lakost írtak össze. Az 1989-es rendszerváltozást követően kétszáz fő alá esett itt is a lélekszám, 1992-ben 190, 2011-ben 141 bencédit számláltak. Pillanatnyilag 210-en élnek a faluban, ebből 192 az unitárius felekezethez tartozik, a többi római katolikus, illetve református. Színmagyar település. „Az akkori kebli tanács és a gondnokunk, aki ma is szolgál, úgy gondolta, hogy megbírná a gyülekezet a különválást. Van az egyháznak ingatlanvagyona – viszonylag jelentős erdőbirtok a havason, de földek is –, ezek hasznából fel lehetett újítani a templomainkat. Új lelkészi lakást is vásárolt az egyházközség” – árulja el a lelkésznő.

Tanúi lehettünk az elmúlt évtizedben, hogy élénk itt a gyülekezeti élet, ami kisugárzik a teljes közösségre, amely gyakorlatilag ugyanaz, hiszen az unitáriusok időközben teljesen befogadták a néhány katolikus családot, amely a korondi hegyről – Pálpatakáról és Fenyőkútról – költözött ide a kollektív gazdaság idején, még a múlt század hetvenes éveiben. Komoly műkedvelő tevékenység zajlik, énekkar, nőegylet működik. Pontosabban működött, mert a 2020-as év folyamán ezek a programok szüneteltek.

Az elődök szellemi magasságokig emelhetnek

Az ősinek tartott Felsőbencédnek most mindössze 12 állandó lakosa van. Nagyjából ennyi lehet a lakóházak száma is. A „hivatalos” demográfiai csúcs a 19. század második felére tehető, akkor 40–50 fő élt itt életvitelszerűen, de ezt a településrészt, bár földrajzilag is elkülönül, nem említették külön a hivatalos statisztikák. Ezért a pontatlan becslés. Feltételezhető, hogy itt volt a korábbi település, amely jóval népesebb lehetett, innen költöztek a menedékesebb részekre a helyiek. Ezek alapján nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy ebben a „felső” faluban születhetett Benczédi Székely István (1500 k.–1565) ferencrendi szerzetes, majd református lelkész, aki Szikszón, Olaszliszkán, Göncön, Abaújszántón szolgált, s akinek fő műve, a Cronica az vilagnak ieles dolgairol – az első magyar nyelvű világtörténelem (1559).

Benczédi Székely István Károli Gáspár (1529–1592) veje volt, több lelkésztársával részt vett a Vizsolyi Biblia fordításában (amely viszontagságos körülmények között csak 1589-re készült el, és 1590-ben jelent meg nyomtatásban), de írt tankönyvet, fordított himnuszokat is, 1548-ban pedig kiadta magyarul a Zsoltárok Könyvét. Tehát ez a kicsi falu igen korán bekerült a magyar kultúra fősodrába, írástudókat nevelt és adott az országnak. Nyolc innen származó unitárius lelkészt tart számon a helyi adattár; írók, költők, történészek, tanárok, néprajzkutatók indultak innen, Benczédi Gergely (1839–1906), Benczédi Pál (1883–1966), Benczédi Domokos (1899–1979), Izsák Domokos (1895–1977) és Vasas Samu (1927–1997) kultusza ma is élő.

Több mint bizonyos, hogy az elődök életpéldája nagyban motiválja a mostaniakat. Ez abban is megnyilvánul, hogy az egyházközség a közelmúltban bennvalót vásárolt (2019), amelyen egy régebbi építésű és egy új ház, valamint hagyományos csűr található. Önerőből és pályázatokból szeretnék szolgálatba állítani oly módon, hogy az aktív közösséget is szolgálja bizonyos rendezvények alkalmával, jöjjön ott létre egy helytörténeti gyűjtemény és legyen alkalmas a hely vendégek fogadására, ellátására, amikor a szükség úgy hozza. A pályázatok írása és a tárgyak gyűjtése ez idő tájt is zajlik.
 

Számottevő az épített örökség

A két településrészen összesen 90 porta található. Jelentős részük kőalapra épült faház. Szépen fennmaradt házakat látni itt-ott a főutcán, néhol pedig a kicsi és rövid mellékutcákban is. Bencédben is divatba jött a múlt század harmadik harmadában az ikerablak, a színes vakolat – mondja a tiszteletes asszony –, a tornácokat levágták vagy beüvegezték, a székely kapuknak azonban megmaradt, megvan a becsülete, 42-t tartunk számon, de nem annyira régiek, a templom előtti a legkorábbi, 1911-ből való, a felső-bencédi 1901-es keltezésű, de nem díszes darab. Mivel pár éve műútja van a falunak, az ingázás viszonylag könnyen megoldható. Több fiatal család él is ezzel a lehetőséggel. Ők viszont, amikor építkeznek, már nem követik a hagyományos formákat.

A kétlakiság egyébként itt is jellemző. Többen Székelyudvarhelyen is rendelkeznek lakással. Akár aktív korúak, akár nyugdíjasok, nyári időszakban kint laknak Bencédben. Néhány családnál megfigyelhető, hogy a fiatalok házasságkötésük után kiköltöznek, és innen járnak dolgozni, illetve gyermekeiket innen iskoláztatják. Részben ennek a jelenségnek köszönhető a népességgyarapodás. Az üresen maradt házakat szépen gondozzák, karbantartják, kívülálló csak nehezen jut ingatlanhoz Bencédben. Az utóbbi években két adásvételről tudnak, egyiket egy több évtizede a községben dolgozó állatorvos, a másikat egy sepsiszentgyörgyi család vásárolta meg. Az itteniek jól megnézik, hogy kit engednek be maguk közé.

Ez alkalommal csak két falut jártunk be Siménfalva községben. Egyik sem túl nagy, sem kiterjedését, sem népességét tekintve, de a helyzet ettől függetlenül mégis biztató. Van remény a falukép – bár részleges – konzerválására, a gazdasági revitalizációra is. A sajátos formák és a hagyományok is valamelyest átöröklődhetnek. Nincsenek ugyan nagyobb termelőcégek; még vegyesbolt sincs egyik faluban sem, a családi farmgazdaságok és a közbirtokosságok környékén zajlik ma a kereső tevékenység java. Ennyi azonban elégnek tűnik. A megvalósult infrastrukturális előrelépések jók, segítenek, hogy a mobilitás valamelyest megélénküljön. Az önkormányzati munka főleg ezen a téren, illetve az adminisztrálásban mutatkozik meg. Mivel élhető helyekről, egészséges környezetről van szó, az emberek előbb-utóbb rájönnek, hogy itt minőségi és természetközeli életet élhetnek, s amennyiben tudatosan óvják és ápolják az életterüket, új tevékenységekbe is foghatnak. Itt derül ki, hogy a mostoha körülmények dacára is milyen erő van a közösségben, és a legkisebb, de erdélyi alapítású felekezetben, az unitárius egyházban, amely ezen a vidéken valóságos nagyhatalom. És alternatívát kínál, ösvényt, amely keskeny ugyan, de a jövő irányába vezet, ha egymást követve megyünk rajta végig.

Simó Márton