Csak halványan emlékszem nagytatámra, Vargyasi Bélára, hisz alig hatéves voltam, amikor eltávozott közülünk. Férfiszabó volt. Ritkán láttam munka közben, de még ma is a fülemben cseng ollójának szabás közbeni hersegése. Ha színként kellene jellemeznem, akkor barna lenne, mint apám kötött szvettere...
Szüleim sokszor emlegették, hogy amikor egyéves voltam, nagytata készített nekem egy kabátkát, amelyet büszkén mutogattak mindenkinek. Nem tudom, viseltem-e, de ma is őrzöm vállfára akasztva.
A nagyszülőknél, Nyujtódon töltött vakációimról emlékfoszlányaim vannak. A szabás kapcsán a durva posztóanyag is eszembe jut, de főleg egy kovácsoltvas olló. Azt megörököltük. A páromnak is szakmája az ollóforgatás, használta is eleget. Az erőt sugárzó nagy pengék harsányan csattogtak üresben, amint az anyag végére értek.
Tavalyelőtt Finnországba vezetett utam. A feleségemtől kérdeztem: mit hozzak? Az öreg olló kovácsoltvas nyele nem kényelmes, ezért egy márkás, skandináv acél szabászollót kért.
Találtam. Az, kérem szépen, karcsúbb az örökölt kovácsoltvas ollónál. Narancssárga műanyag fogantyúja van, keskenyebbek a pengéi, egyenletesen megmunkáltak, simára csiszolt lapjai finoman, halkan zárnak. Tökélyre fejlesztett szabászolló. Hazahoztam.
Azóta nyugdíjba ment Vargyasi Béla ollója. Ma már a szakma relikviája, dekorációs és hangulati elem, a műhelyt díszíti. Nagytatámra emlékeztet.
Vargyasi Levente
