Témához pászított megközelítésben szeméttengernyi kérdést vet fel a minapi elképzelés, miszerint romákkal őriztetnék a sepsiszentgyörgyi kukákat. Az ötlet a megyeszékhelyi polgárközeli rendőrségtől származik, azt azonban a köztisztasági vállalat vezetője elvetette, a városházán pedig nem ismerték.
A kommunikációs bonyodalmak boncolgatása helyett fontosabb megemlíteni, hogy a szentgyörgyi cigányok számára a kukázás, azaz a helybeli szeméttárolók rendszeres megdézsmálása megélhetést jelent, életforma tehát. A romák szinte folyamatosan felkeresik a konténereket, élelemmaradékot, ruhaneműt, ócskavasat szednek ki onnan, van, amit értékesítenek, van, amit megesznek. Súlyos szociális gomolyfelhőként lebeg tehát ez szeretett városunk égboltján, melyre, való igaz, a fennebb vázolt ötlet semmiképp sem jelentene valós gyógyírt, ám a felvetés arra mindenképpen jó, hogy az illetékesek végre lépni próbáljanak.
Persze, a romakérdés önmagában is rendkívül bonyolult, a szegénység, a nincstelenség, a megszokás nagy úr az Őrkőn és a város más, cigányok által is lakott szegleteiben, de pontosan ennek érdekében kellene összefognia önkormányzatnak, rendőrségnek, köztisztasági vállalatnak, munkaerő-hivatalnak és civil szervezeteknek egyaránt. És nem azt bizonygatni, hogy mit miért nem lehet, miért nem jó egy elképzelés, hanem valahogyan körvonalazni kellene a romák szocializációja felé vezető, ténylegesen nehezen járható utat. Érdekes egyébként, hogy míg Tóth B. Csaba, a köztisztasági vállalat igazgatója érvekkel támasztja alá, miért nem hisz a valóban vitatható elképzelésben (tervei közt viszont szerepel, miként lehetne komoly anyagi ráfordítással korszerűsíteni Szentgyörgy — esetenként fertőhöz hasonlítható — szemétkonténeres gyűjtőhelyeit), addig Papp Adolf, aki a Pro Nobis Alapítvány elnökeként sokat tett az őrkői roma közösségért, illetve Kelemen Tibor, aki a megyei munkaerő-foglalkoztatási hivatal vezetőjeként több állásvásárt szervezett a cigányoknak, úgy vélik, kipróbálható lenne a már említett ötlet, csak a romák mentalitása szerint kellene közelíteni hozzá, sőt, akár pénzt is lehetne rá fordítani.
A pró és kontra felvetések sora végtelen, ám bizonyos az, hogy a kukázás felszámolásáért, megoldásáért e város az elmúlt évtizedben nem sokat tett. Ezzel nem csak az a baj, hogy visszataszító látvány a kukába hajoló roma asszony, hanem hogy ez fertőzés- és járványveszélyes foglalatosság. A jelenséghez vezető okok sorozatát ha nem is lehet felszámolni, de legalább több határozott lépést kellene már tenni, mert — noha maga a városháza is foglalkoztat közhasznú munkásként romákat, s emellett azt is el kell ismerni, nem mindig könnyű zöld ágra vergődni e kisebbséggel — más lehetőség nincs. De ez, mint oly sok minden e megpróbált térségben, nehezen mozdul, miközben a cigánygondok többsége hever a város rongyos szőnyege alatt. Mégis, a probléma értői azt mondják: lehet változtatni.