Ilyenkor szisszenő fenyvesek partjairól leereszkednek a házak közé a mélyen lélegző mezők; sötét, áttetsző gyöngyök a kökényszemek a virradatok szikvizeiben. El lehetne indulni fel, napkeletnek, a fény első sávjai elé, huppanósan lépve hegyeken át, völgyeken át, menni zöldessárga bársonnyal hullámzó távoli erdők tetején, ahol csupasz agy-redőivel búvik a szomorú szeder, lehetne mezítláb lebegni harmatos másodfűben is... – de csak legyint kötőtűjével a szikkadt-eres kéz, s kötögeti, cibálja, inkább maga felé rántja a nagy sárga gombolyagról letekeredő fénysugarakat. És megindul kopogó-csöndes délelőtti útjára a sétapálca is a fürdővároska terén, megböködi itt-ott a rozsdásodó jó öreg földet, s borvízforrások fakadnak nyomában. A gátnál penzió-reggelitől maradt kenyeret morzsolgatnak a bicska-cikkanású pisztrángnak, mely talán csak az ő kedvükért ereszkedett alá a hegyekből, s elhümmögik, hogy bizony oda lassan Krisztus urunk után a kétezredik esztendő is... még mindig nem váltott meg senki bennünket a mulandóságtól. Brümmög vélük a bamba busz a közeli szívkórház felé, műemlékgyalázás lenne, ha kicserélnék. Békés Buddha-szobrokként üldögélnek a mofetták iszapjaiban, üldögélnek csak, mint a gyermek, kit „ne mozdulj innen” fenyítéssel parti fövenybe ültettek a nagyok, hogy ne zavarja játékaikat, s nézik hosszan az ujjaik között vastagon alászivárgó sötét masszát, szorítják, préselik, szunyókálás után frissebben kopognak már a sétapálcák a krumpliköveken, bekopognak a kertes házak ajtaján őszirózsa-magot kérni a „bennszülöttektől”; cekkerükben izzó paradicsompaprikát, derűsdrapp parizert himbálnak, melynek színét átveszik az alkonyok.
Mennek, nyomulnak előre az őszben a szelíd öregek, puha pamutban járnak térdig.

Kovászna, 1967. szeptember