Egy interjúban 1962-ben ezeket mondotta a Falvak Dolgozó Népe őt faggató riporterének: „Miért lennék elégedett? Hiszen az elégedettség a megtorpanás, a visszaesés vagy éppen a tehetetlenség jele. A Magunk keresése című könyvemet említetted. Látod, ennél a könyvnél éreztem azt a bizonyos visszhangot, az olvasói érdeklődést. Tehát nem rögeszmés ködevés ez, ami engem foglalkoztat, töprengésre késztet, vagy néha meggyötör. Tehát nemzeti önismeretünk, amelynek egy-két mai és múltbeli vetületét villantottam fel, valóban közügy. El-eljárok a könyvesboltokba, érdekel, hogy ki mit vásárol, milyen könyvet. Persze hogy a magam könyveinek olvasói is érdekelnek. Örvendtem annak a levélnek, melyet egy székelyföldi bányalakatostól kaptam, aki miután elolvasta a könyvemet, személyes ismerősének érzett, úgy is írt hozzám.”

Kerek másfél évtized teltével, 1977 nyarán egy Kolozsvárról küldött levelezőlapon azt írja: „Kedves Tibor! Köszöntő soraidat megkaptam, igen jólestek. Mivel sok fontos gondolatot is megpendítettél, úgy gondoltam, a kolozsvári rádióban mondok neked köszönetet, illetve gondolom tovább a leveled. Hallgasd meg vasárnap, augusztus 14-én reggel nyolc órától. Baráti üdvözlettel: Beke György”.

Életem legnagyobb tévedését követtem el, hogy szubjektív okokból nem hallgattam meg bizonyára okos, hasznos és tanulságos rádiós üzenetedet, kedves Gyuri bátyám. Sosem fogom magamnak megbocsátani! Másoktól puhatolóztam lényegéről, ami biztosan benne van a könyveidben, mind a tizenkilencben, melyeket nekem dedikáltál. Az, hogy az anyagi javakat, értékeket teremtő kétkezi munkásnak is joga, sőt, kötelessége az olvasás. Ha közben leteszi a könyvet, mert nem érdekli, az ő dolga. De a magamfajta, többszakmás férfiú, aki értelmiségi család fiaként már az elemi iskolában rákapott a betűre, csak tanulni, okosodni, műveltséget szerezni tudott a könyvek segítségével, amelyekből az évtizedek során szép gyűjteménye lett, amelyből fiatal és idős barátok is szívesen kölcsönöztek.

Kedves Gyuri bácsi, magam is elmúltam már 80, volt időm megbizonyosodni, hogy a jó könyv a legjobb barát. Egyre jobban értékelem írói munkásságodat, hogy életed legjavát a magyarságtudat ápolása, erősítése töltötte ki.

És olyan apróságok is eszembe jutnak, hogy két Dózsa György utcából is néztem utánad: először Sepsiszentgyörgyön, amikor Köpe Géza lakásán az általa készített bort kóstolgatva ismerkedtünk, sok esztendő után pedig Budapesten, ahol a 90-es években megjelent, Magyar áfium című kötetedet láttad el kézjegyeddel. „Ne haragudj, sietek a kisgazdák gyűlésére” – mondtad búcsúzáskor, és a villamos felé rohanva eltűntél a magyar főváros forgatagában...