Ott lakott hát Dancs Árpád frissen végzett zenetanár, akivel azért passzolt a szó, mert beledobtuk magunkat művelődési, kulturális eseményekbe, résztvevőkként is, meg szervezőkként is.

Sok víz lefolyt azóta a Debren-patakon, öntött is ki néhányszor, de ez nem tántorított el bennünket közös célunktól, a fiatalok, a diákok megnyerésének szándékától. Kit érdekelt hát maga az utca, azt hamar megtanultam, hogy a három rózsa – akkor még ilyen kisbetűs volt a rózsa – közelében járunk, de hogy miért ez a megháromszorozott virágnév, sejtelmem sem volt. No, azért az utca végén magasodó vártemplom vonzó célpontja lett ottani látogatásaimnak, meg aztán, ha végiggyalogoltam – gyalogoltam, másképp nem tehettem – ezen az útvonalon, egy-két háznál megálltam, megcsodáltam a faldíszeket, meg ott lakott egy volt keresztúri diáktársam, aki mindenkor megállásra késztetett, ha netalán a kapuban állingált. Aztán Dancséknál meghallgattam Gyula bácsi vicces történeteit, Rózsika néni pletykáit – soha nem tagadta, hogy ő igazi pletykás –, ha éppen ebédeltek, vacsoráztak, odaültettek az asztalhoz.

Tulajdonképpen most döbbentem rá, miközben lektorként, korrektorként háromszor is elolvastam a Közeli helyeken című legújabb Dancs-könyvet, amely valóságos felfedeztetője lett számomra mindazoknak a titkoknak, amelyeket az író évek hosszú során gyűjtögetett, rakosgatott, dédelgetett, s most asztalunkra tette, bizonyára azzal a ravaszsággal, hogy székre kényszeríti mindazokat, akik éhesek ezekre az eleddig fel nem tárt életszeletekre. Különösen érdekfeszítő lapjai ennek a könyvnek, amelyeken emberek, az utca volt és jelenlegi lakóinak sorsáról vallanak, olyan részleteket ismertetnek meg a Pacsirta utcabeliekről, melyekről esetleg csak elvétve hallottak, de bizonyosat soha nem tudtak. Szerencsére az író édesapjától, de különösen édesanyjától örökölte a mesélés, s miért ne tenném hozzá, a jóízű pletykálás tudományát, és ennek köszönhetően olyan közeli és valamivel távolabbi eseményeket derít fel, amelyek újdonságként hatnak még azok számára is, akik ott, azokon a közeli helyeken élték le életüket.

Meg is jegyeztem, hogy ebben a könyvben akár több izgalmas regénytéma is zajlik, s ahogy ismerem a szerzőt, nem biztos, hogy nem lépteti elő regényhőssé a ludovikás tisztet, az Erdővidékről Szentgyörgyre költöző volt német repülőst, aki Erdővidéken lezuhant, s hosszú ideig bujkált, majd városunkban telepedett le.

A könyv eléggé terjedelmes része családi vonatkozású. Van, miről beszámolnia, nem csupán az ő dalszerzői, kórusvezetői, diszkóbeli, tiltottfilm-vetítői, művelődésszervezői, hol engedélyezett, hol meg nem értett munkájáról, hanem fia, Zsolt határon túlra is kinyúló rendezvényszervezői tevékenységéről, lányuk, Annamari előadóművészi, operettszínházi pályájáról, élete párja dicséretes pedagógusi sikereiről, az unokák egyre inkább kibontakozó, helyet követelő törekvéseiről. És megtaláljuk magunkat a könyv lapjain mi is, mindazok tehát, akiket érdekel kedves városunk múltja és jelene.

Mindezekhez hozzá kell tennem, hogy a rengeteg fénykép felidéz régóta elfelejtett arcokat, iskolai rendezvényeket, a szerző szempontjából érdekesnek számító személyeket. Ilyen teljességgel senki nem szólt még a Tavirózsa-fesztiválról, amelynek születésénél – erre büszke vagyok – magam is bábáskodtam, mint egyébként a Bálványosi megyeközi folklórfesztivál megszületésénél is. Büszke vagyok arra a Diákklubra is, amelyet ketten indítottunk, s amelyről szólnia kellett ebben a könyvben is. Külön dicséret illeti azért, ahogyan a vártemplomhoz kötődő élményeiről beszél. El kell árulnom, hogy kész volt már a kézirat, amikor az általa oly kedvelt Vártemplom felújítása befejeződött, és szükségét érezte, hogy a közeli helyek eme számára oly lényeges, meghatározó erejű jelképét bemutassa.

Péter Sándor