– Mennyire legenda, hogy ama bizonyos ’68-as aquincumi este után – amikor egyetlen magyar népdalt sem tudtak elénekelni a német, szerb, bolgár építészhallgatóknak – fordultak Halmos Bélával a népzene felé?
– Csak részben, mert bár valóban kínos volt a felismerés, amelynek nyomán elhatároztuk, hogy másnapra megtanulunk néhány magyar népdalt, nem csak ezen múlt. Valami már ott volt a levegőben. A népzene sehol nem mozgatott meg akkora tömegeket, mint Magyarországon, ezt azonban megelőzte egy több mint száz éve zajló kutatás, amelyet Bartók Béla, Vikár Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Martin Györgyék és mások végeztek. Mint például Kallós Zoltán Erdélyben, aki hozzásegített annak az élő hagyománynak a megismeréséhez, amelynek létezéséről Magyarországon akkoriban nem is tudtak. Bizonyos dolgoknak egyszerűen meg kell érniük a továbbgondolásra, mondhatni, szerencsés csillagállás is kellett ahhoz, hogy eljussunk az akkor még élő előadókhoz. Mert hát bármilyen alapos egy kotta, hangzó élmény nélkül nem lehet visszaadni az igazi tartalmát.

– De mégis: hogyan sodor a „végzet” épp egy építészt erre a pályára?
– Azért ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy zeneiskolába jártam, csellóztam, zongoráztam, kamaráztunk. Sok minden érdekelt, a nagyanyám javasolta, hogy próbáljam meg az építészetet, mert abban együtt van a művészet és racionális tudomány. Amúgy passzióból, különösebb terv nélkül kezdtük művelni a dolgot Halmos Bélával, szórakozásból támadt ötlet volt, hogy milyen jó lenne mindezt eljátszani a maga eredetiségében. Elmentünk a tánckutató Martin Györgyhöz, miután sehol máshol nem jutottunk anyaghoz. A Néprajzi Múzeumból például azzal küldtek el, hogy „minek az maguknak, nincs is hozzá végzettségük”. Martin volt az egyetlen kivétel, őt nem érdekelte a végzettségünk, kinyitotta a szekrényét, és szedte elő a magnószalagokat. Akkoriban kerültek hozzá Kallós Zoltán Erdélyből kimenekített gyűjtései, az ő saját, illetve Kallós anyagaiból kezdhettünk muzsikálni. Ezzel párhuzamosan soha nem hittem abban, hogy elegendő lenne a kultúra értékeit csak úgy elraktározni valahova. Nem lehet egy nyelvet, egy kommunikációs rendszert csak úgy „elrakni”. Ha nem értjük, nem beszéljük, elvész az érték, amelyet hordoz, amelyet kifejez. Lehet vitatkozni afölött, hogy Kodály konkrétan miként gondolta azt a híres mondatát, miszerint a népzenének „köze van még mindnyájunk mai életéhez”, de vitathatatlan, hogy vannak olyan mai, népzenével foglalkozó fiatalok, akik mindenféle ideologizálás nélkül, pusztán szívükre hallgatva váltják valóra ezt az elképzelést.

– Hogyan találtak rá Kallós Zoltánra?
– Mint mondtam előbb, Martin dolgozószobájában találkoztunk azokkal az erdélyi hangszeres népzenei felvételekkel, javarészt Kallós Zoltán gyűjtései voltak a Mezőségről és Gyimesből. Korábban teljesen ismeretlen zenei világ bontakozott ki előttünk. Hallgattuk a szalagokat, és egészen magától értetődővé vált, hogy ezt valahogy meg kellene tanulni. Martin azt tanácsolta, minél hamarabb menjünk el a helyszínre, hogy eredetiben láthassuk-hallhassuk ezt a zenélést, amíg még egyáltalán lehetséges. Éri Péterrel, Martin mostohafiával indultunk útnak 1971-ben, az „ellátmányban” egy kölcsönvett magnetofon és egy 16 milliméteres, úgynevezett fordítós filmfelvevő szerepelt. A kolozsvári állomáson Kallós Zoltán várt bennünket. Én akkoriban építészként a Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjában dolgoztam, és teljes tájékozatlanságomat mi sem bizonyította jobban, mint hogy három nap szabadságot vettem ki az erdélyi útra. Zoli bácsi azonnal közölte, hogy arról szó sem lehet, hiszen csak a lakodalom tart három napig, amelyre hivatalosak vagyunk, és még egy sereg más helyre is el kell mennünk, ha valami érdemlegeset akarunk hallani-látni. Így aztán két hétre nyúlt az első erdélyi kirándulás.

– Mit gondol, mitől vált Kallós e gyűjtési folyamat nélkülözhetetlen szereplőjévé?
– Első körben attól, hogy ő kalauzolta Martin Györgyöt, Andrásfalvy Bertalant, Sztanó Pált, akik 1967–68-tól rendszeresen jártak Erdélybe Ibusz-turistaként, mert akkoriban csak így lehetett kijutni Romániába. Kallós meg „bennszülöttként” mondhatta a rendőrségnek mindenhol, hogy a rokonaihoz megy, nélküle sehova sem lehetett volna eljutni, mert ha elkaptak, már vittek is a milíciára. Ugyanakkor rájött, hogy a Mezőségen még életben vannak a népszokások, létezik felfedezetlen népzene, néptánc. Bartók is elment annak idején emellett, úgy gondolva, hogy ez a terület már elrománosodott. Holott épp fordítva történt: a Mezőségen a románok magyarosodtak el, ők vették át a magyarok táncait, zenéit. Furcsa helyzet alakult ki: amit a magyarok már elfelejtettek, azt a románok még tudják, amit a románok is elfelejtettek, azt meg a cigányok őrzik. Zolti meg tudott románul is, cigányul is, és mindenkitől gyűjtött. Külön szerencse volt, hogy a széki táncházban abba a zenekarba botlottunk, amelynek felvételéről itthon tanultunk. Tulajdonképpen a 18. századi barokk zene populáris változatát játszották, és nagy szerencsénk, hogy az ehhez tartozó korhű technikát még elsajátíthattuk tőlük.

– Mondhatni, hogy az első budapesti táncházat a Sebő–Halmos duó muzsikájára építették a szervezők?
– Alig lenne benne túlzás. Össze is kaptunk a szervezőkkel, mert ők zárt körű klubot képzeltek el négy együttes között, mi meg látva a táncház hatalmas sikerét, ki akartuk nyittatni az ajtókat. Bent voltak a néprajzosok, ott táncolt Martin György, Pesovár Ferenc, a Liszt Ferenc téri Könyvklub – a mai Írók Boltja – nagy üvegablakain kívül pedig tömegek álltak, őket nem engedték be a szervezők, mondván, hogy nincs rá engedélyük. De a hivatásos táncosok is ellenálltak, mert az utcáról bejövőket meg kell tanítani táncolni, azt pedig nem vállalják, ők művészek, nem érnek rá civilekkel foglalkozni. Elmentünk hát a Fővárosi Művelődési Házba, ott rendeztük meg az első nyitott táncházat, ahol a Bartók együttes táncosai már oktatást is tartottak.

– A változás, az eredeti folklórhoz való viszony újraértékelése amatőr körökből indult ki. Törvényszerű, hogy így történt?
– Akár így is nevezhetjük a folyamatot, amelynek során a hetvenes évek elején a fiatal zenészek hangszeres mozgalmához csatlakozó Timár Sándor együttesében, a Bartók Táncegyüttesben végre kialakult az eredeti táncok – Martin kifejezésével élve – „öncélú” megismerésének igénye. A néptáncok társastáncként való megtanulása a hagyomány közösségi érvényű üzeneteit lobbantotta ismét lángra. „A néptánc lekerült a színpadról” – méltán híresült el Csoóri Sándornak ez a megállapítása, amellyel üdvözölte, hogy a néptánc ismét utat talált a közösséghez. De az igazsághoz tartozik, hogy a színpadon is maradt néptánc elég, a táncházmozgalomba torkolló törekvés a színpadi munkát is megújította. A korábbi kimazsolázó, figuravadászattal összeeszkábált mesterséges tánckoreográfiák helyett a megismert eredeti táncfolyamatok kezdtek elterjedni.

– És a folyamat egy idő után már intézményi támogatást is élvezett…
– Igen, a Népművelési Intézetben Vásárhelyi László és Simay Zsuzsa idején lassan újra megindult a korábbi tevékenység felfejlesztése, amely aztán a hetvenes években az új igazgatónak, Vitányi Ivánnak köszönhetően a táncházmozgalommal összekapcsolódva új irányt szabott a hagyományápolás értelmezésének. A pusztán magamutogató, személyes önmegvalósítás ideája helyett újra kialakult a népzene és néptánc egyszerű, a közérdekre tekintő felhasználása, amelynek igényét a nagy elődök már a harmincas években megfogalmazták. Ez volt a nagy pillanat, amelyre Martin György oly régóta várt. A táncanyag alapos ismeretében ő ugyanis pontosan tudta, hogy ez az anyag ma is használható lenne. Csak hát zene nélkül nincs tánc. A zene eredeti formában való megszólaltatása pedig a korábbiak fényében szinte megoldhatatlannak tűnt. Márpedig sokan, élükön Kodállyal, megállapították, hogy a leírhatatlan és nehezen megközelíthető előadási sajátosságok jelentik a népzene lényegét. Ez a lényeg a népzene másodlagos előadásában valahogy mindig elsikkadt, hiányzott. A hetvenes években viszont bebizonyosodott, hogy kemény munkával a népzenéből még ezt is meg lehet menteni a jövő számára. Újra lehet tanulni, sőt, sokak számára így még vonzóbb, átütőbb erejű, igazabb.

– Egyszerűen azért kezdtek foglalkozni vele, mert önmagában is szépnek találták?
– Pontosan így történt: csupán ezért akartuk megtanulni és játszani is. Nagy öröm számomra, hogy ez a fellángolásunk nem bizonyult valami személyhez kötött hóbortnak, hanem rengeteg követőre talált. Senki sem gondolta volna – a korabeli hatóságok sem –, hogy a népzene felfedezése ezúttal minden hátsó szándék nélkül történt. Sem politika, sem a tudálékos népboldogítás eszméje nem rakódott rá. A népzene játszásának rendkívül nagy és sok­arcú táborában jelentős réteget képeznek azok, akik nem tartják szükségesnek az „eladhatóság” érdekében végzett beavatkozásokat, hanem „öncélúan”, a maguk kedvére kutatják és játsszák. Félreértés ne essék, nem vagyok a feldolgozások, átgyúrások, idézetek és utalások művészetének ellensége, de mindezek csak addig működhetnek értékelhető minőségben, amíg ott van mögöttük az eredeti nyelvet értők, tovább beszélők élő közege. Ettől lehet „akcentusmentes” minden játékos kísérletezés, elrugaszkodás, kreatív alkotás.

– Kell ma féltenünk valamitől a népzenét, a népi kultúrát?
– Sajnálatos, hogy a jogvédelem jelenlegi stádiumában a rendszer szinte „bünteti” azokat, akik nem avatkoznak be okvetlenül a hagyományos zenélésbe, hanem évek szívós munkájával tökéletesítve hangszerjátékukat, megtanulnak szabadon, alkotó módon improvizálva játszani, ahogy az elődök is tették. Jelen pillanatban az ilyen együttesek nem számíthatnak még arra a nevetséges jogdíjra sem, amelyet azok is megkapnak, akik mindenféle elmélyedés, munka és tehetség nélkül belebabrálnak a népzenébe, elrontják, csak hogy produktumaikat feldolgozásként, netán önálló műként elszámolhassák. A népzenével kapcsolatosan a magyar közvélemény drámaian keveset tud az improvizálásról, többnyire a dzsessz privilégiumának tekinti, amelyet épp emiatt becsülnek sokra. Pedig a magyar népzene lényegét is a kreatív improvizálás alkotja, csak éppen nyolc évszázadra visszatekintő európai hagyomány szerint. Az is igaz, persze, hogy egy ismeretlen nyelv kiragadott szavaiból, memoritertöredékeiből nehéz folyamatos beszédet rögtönözni. Ahhoz rendesen meg kell tanulni a nyelvet.

Sebő Ferenc
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1947. február 10-én született Szekszárdon. Énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató és építészmérnök, a magyarországi hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő Együttes vezetője. Klasszikus zenei tanulmányait a székesfehérvári zeneiskolában kezdte. 1970-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, 1970 és 1972 között a Pest Megyei Tanács Tervező Vállalatánál, 1971 és 1973 között az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központjánál dolgozott tervező építészként. 1989-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi ágazatának zenetudományi szakán is diplomázott. Énekesként és zeneszerzőként 1969-ben mutatkozott be az Egyetemi Színpadon. 1971-től 1973-ig a 25. Színház zeneszerzője és előadója volt. Szerepelt Jancsó Miklós Még kér a nép és Zolnay Pál Fotográfia című filmjében. Rádió- és televíziószereplések mellett 1973 és 1980 között a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete Bartók Béla Amatőr Táncegyüttesének zenei vezetője is volt. Bekapcsolódott a népzenekutatásba is, a Népművelési Intézet kutatási osztályának előadója lett. Timár Sándorral együtt a magyar táncházmozgalom meghatározó alakja. A Magyar Televízió Zenei Osztályán népzenei szerkesztőként, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetudományi szakán népzeneoktatóként dolgozott. 1996 és 2001 között a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője volt, majd a Hagyományok Házának – amelynek egyik alapítója – szakmai igazgatója. Közel húsz lemez alkotója vagy társalkotója. Díjak, kitüntetések: SZOT-díj (1976); Állami Díj (1985) Tímár Sándorral és Halmos Bélával megosztva; Magyar Művészetér Ddíj (1995); Budapestért Díj (2000), Halmos Bélával megosztva; Prima-díj (2003), Pro Cultura Urbis díj (2006); a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, polgári tagozat (2006); Párhuzamos Kultúráért Díj (2009); Kossuth-díj (2012); a Nemzet Művésze (2014).