Dr. Raffay Ernő neve hallatán nekünk, magyaroknak kellemetlen dolgok jutnak eszünkbe, amelyeket egyetlen fogalomba sűrítve így foglalunk össze: Trianon. Ha a fogalmat bővítjük, akkor legelőbb egy másik, minden vonatkozásban kellemetlen szót csatolunk hozzá, a traumát. Trianoni trauma. A fogalom tartalmának további bővítései a trianoni trauma következményeihez vezetnek, a trauma utóhatásaihoz, a mai magyarság gondolatvilágának, lelkiállapotának, nemzettudatának átvizsgálásához.
Raffay Ernő történész, a történettudomány kandidátusa, tanszékvezető, volt honvédelmi minisztériumi politikai államtitkár arra tette fel az életét, annak a szolgálatába állította szakmai képzettségét, erkölcsi habitusát, hogy akárcsak a felesküdött orvos, felfedezze és diagnosztizálja a betegséget, s hozzálásson annak eredményes kezeléséhez, gyógyításához. Akkor is, ha ennek a súlyos kórnak rák a neve, és sokféle az áttétele.
Trianon ilyen volt, de Trianon utáni kóros elváltozásokra, a betegség áttételeinek diagnosztizálására és gyógyítására az első negyedszázad utáni magyar politikai életben, a magyar történelemben nem kerülhetett sor. A hatalmat magukhoz ragadó magyar politikusok, a pártok, majd a kommunista diktatúra meghonosítása után a Párt a traumát nem kezelte. Úgy tett, mint az az orvos, aki betege előtt nemcsak kisebbíti a bajt, hanem letagadja azt, csalóka és hamis ábrándokat fest, miközben az sorvad és pusztul. Raffay Ernő volt az, aki a tollat szikeként használta, és a negyvenéves tiltásos kurzus után kifakasztotta a gennyes gócot, s hozzálátott volna a kezeléshez. Amennyiben hagyták volna.
Raffay Ernő már 1987-ben az érdeklődő és az olvasó asztalára tette az Erdély 1918—1919-ben című könyvét. Trianon titkai először 1989-ben, majd 1992-ig hét kiadásban jelentek meg. Több kiadást ért meg a Magyar tragédia. Trianon című műve is. A Trianon 75 éve országos vitát kavart.
Kitüntetettünk az említett művek mellett a hazai és nemzetközi sajtóban tudományos és tudománynépszerűsítő tanulmányokat közölt, több száz előadást tartott a Kárpát-medencében, Európában és az Egyesült Államokban, valamint Ausztráliában.
Mi, erdélyiek főleg akkor kerülhettünk személyes kapcsolatba Raffay Ernővel, amikor Koltay Gáborral társulva az Erdélyi Magyar Ifjak meghívására a Trianon-filmmel, nem kis politikai kockázatot vállalva, erdélyi körútra indult. Volt is akkora sikerük, amelyhez hasonlót ebben a műfajban nem is találni, és kerekedett is akkora politikai botrány a film, a téma és személyük körül, amelyhez hasonlót ugyancsak ritkán tapasztalunk. Holott romániai körútjukon csupán annyit akartak — idézem Raffay Ernőt —, hogy a románok is megértsék: ami nekik nemzeti ünnep, az a magyaroknak nemzeti fájdalom.
Hogy miként és hogyan juthattunk ide?
A rendszerváltoztatás előtt a kelet-európai országokat birtokba vevő szovjet hatalom népi demokratikus államnak nevezett kreatúrái Magyarország kivételével nemzeti törekvéseiket sikerrel házasították a kommunizmussal, s ekképpen állt elő az a helyzet, hogy a nacionálkommunista Románia és Csehszlovákia nemzetiszocialista és internacionalista alapon irtotta, börtönözte be, toloncolta ki az országból, olvasztotta be a magyarságot, s vitte diadalra Trianon szellemét. Miközben a magyar kormány s a pártvezetés a honi csatlósokkal és az őket kiszolgáló nemzetellenes kisebbségi csoportokkal a magyar nemzettudat brutális elfojtásához láttak, s a szomszédos országok keze alá játszották a magyar kisebbséget. Gondoljunk csak az 1956-ot követő romániai megtorlásokra, a kivégzésekre, a súlyos börtönbüntetésekre és internálásokra.
Trianon Magyarországon és az utódállamokban tabutémává vált. Nálunk már csak a felemlegetéséért is börtönbüntetés járt.
Raffay Ernő műveivel, magatartásával és egész lényével ezzel szegült szembe, munkásságát ennek a feltárásának szolgálatába állította, a XX. század igaz történetének megírását és propagálását tűzte ki célul.
Az 1990-es fordulat után azt hitte, és minisztériumi politikai államtitkárként úgy is cselekedett, hogy a szomszéd népeknél-nemzeteknél megértést, a magyaroknál gyógyírt találjon ezekre a 88 évvel ezelőtt felszaggatott sebekre és az egykori ország testének roncsolásos amputációira.
És mi történt?
Még otthon, Magyarországon sem talált megértésre. Az Antall-kormány idején sem, amelynek államtitkára volt.
Nem ennek a következménye, hanem a szocialista-liberális baloldali kormányzásoknak, hogy a Kárpát-medencei és a világban szétszóródott magyarság ide jutott. A szlovákiai és vajdasági brutális magyarverésekhez, a Beneš-dekrétumok újabb kori érvényesítéséhez, a magyarság egészének kollektív bűnössé nyilvánításához, a magyar nemzeti önbecsülés mélypontra süllyesztéséhez s ennek következtében a magyarság katasztrofális biológiai fogyatkozásához.
Dr. Raffay Ernő ezzel a — divatos szót használok — trenddel szegült szembe.
Persze, nem hinnők — Trianon korához kötődő példát mondok —, hogy Károlyi Mihály, Linder Béla vagy Kun Béla utódaitól várna valamiféle elismerést.
Az új körülmények között mi, Trianon áldozatai csupán annyit akarunk, hogy az akkori ígéretek és fogadalmak értelmében az utódállamokban önrendelkezési jogunk, a számunkra kedvező autonómiaformák megvalósulhassanak, és Trianon győztesei meg vesztesei az igazságosság és a tisztességesség erkölcsi, jogi, politikai alapjainak tiszteletben tartásával élhessenek egymás mellett.
Ezeknek az eszméknek az érvényre juttatásában dr. Raffay Ernőnek elévülhetetlen érdemei vannak.
Fogadja hát tiszteletünk és megbecsülésünk jeléül a Julianus Alapítvány díját, tekintse végig az eddig díjazottak névsorát, merítsen ebből s ezekkel együtt erőt megkezdett munkájának folytatásához, s jó Vörösmartynkkal higgye azt, hogy ,,Lesz még egyszer ünnep a világon!"
