Miután a kun-vlach vezetőréteg Basarab tatár-kun származású herceg és Bogdán román vajda vezetésével megszervezte a havaselvi (1330) és a moldvai vajdaságot (1359), azok csak rövid ideig álltak fenn, mert e kis államocskák hamar — közel fél évezredig — török függőségbe kerültek.
A jobb élet reményében sok muntyán (muntean) és moldvai (moldovean) telepedett át magyar földre, Erdélybe, ahol a románok le-, illetve betelepedésének kezdete a 13. század közepéig igazolható. Kezdetben csak a magyar királyi birtokokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett királyi oklevél. A vándormozgalom és életmód miatt viszonylag későn alapítottak állandó jellegű településeket. Az írott források szerint az első ilyen településük Caprăvar volt, melyről egy 1337-ben keltezett dokumentum ad hírt. Az Árpád vezette magyar honfoglalástól, 896-től számítva mintegy négy és fél évszázad után vagyunk, így az Erdélybe viszonylag későn és nem egy tömegben érkező románság a magyar királyi birtokokra, később nagybirtokosok földjeire, az elpusztult falvak helyére, a lakatlan hegyvidékekre telepedett le.
A 14. század derekára már kialakult a magyar, a székely és a szász településszerkezet, autonóm közigazgatás, és kiformálódóban volt a társadalomnak megfelelő kollektív jogrendszer. A később érkezők a már kialakult keretekben, a társadalmi jogállásuknak megfelelő jogokban részesülhettek. Helyi közösségeik irányítását saját szokásaik szerint alakíthatták.
A 1848-as jobbágyfelszabadítás után, amikor a birtokszerzés szabaddá vált, a románság megtöbbszörözte birtokait, de a gazdasági megerősödés mellett kulturális egyesületek sokaságát is létrehozhatta. Politikai elitje nyíltan irredenta propagandát folytatott. Természetesen, senki nem gondolt arra, hogy ennek milyen politikai következményei lesznek, hisz 1877-ig nem létezett független román állam. Amikor 1878-ban a Berlini Kongresszus elismerte a Török Birodalomtól független és egyesült Moldva—Havaselve román fejedelemséget, akkor még senki sem sejthette, hogy az új állam, amelyet ekkor hoztak létre, a történelemben páratlan módon és szerencsével, néhány évtized alatt, hintapolitikával, a politikai, katonai szövetségesek sorozatos elárulásával országrésznyi tartományokat fog bekeblezni minden szomszéd ország rovására.
Arra végképp nem gondolt senki, hogy egy ilyen nép, amely megszenvedte a saját államiság hiányát, annak politikai elitje, amint lehetőség adódik rá, azonnal Európa legvadabb elnemzettelenítő politikáját fogja gyakorolni. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Erdélyben több ezer román iskola működhet, ahol az államnyelv tantárgyként való bevezetésére is csak az 1880-as években tesznek bátortalan kísérletet, és az is csak ímmel-ámmal valósul meg, addig a frissen alakult román királyság első intézkedései közé tartozott az anyanyelvhasználat teljes visszaszorítása. 1884-ben Jászvásáron (Iaşi) román nyelvű római katolikus papneveldét alapítottak, s kötelezővé tették a csángómagyarok román nyelvű hitoktatását is. Az elnemzettelenítés felgyorsítására a csángómagyar falvakban, akárcsak a dobrudzsai török-tatár településeken, román óvodákat hoztak létre. Nem is beszélve arról, hogy a román királyság első évtizedeiben a zsidó és a muzulmán lakosságot még az állampolgári jogok gyakorlásától is megfosztották, megadásukra csak a nyugati hatalmak nyomására került sor.
Nos, december elseje megünneplése kapcsán e néhány gondolatot szerettem volna megosztani honfitársaimmal. Megpróbáltam rámutatni arra, hogy miért nehéz Romániában az önrendelkezés, a közösségi jogok kivívása. Ez az ország már megszületése idején (is) antidemokratikus intézkedéseket hozott a nemzetiségek beolvasztására, mert a hajdani vajdaságok területén az önrendelkezésnek és a toleranciának nincs történelmi gyökere. Az egykori erdélyi magyar fejedelemség területén, ahol a világon először hirdették meg a vallástoleranciát, ahová befogadták a Kárpátokon túlról jövőket, ahol rendtartó évszázados jogrendszer működött, ahol mindenki számára biztosított volt a helyi önrendelkezés, a döntés joga, ott érthető, miért nehéz együtt ünnepelni december elsején a románsággal. Ez a nap számunkra mindaddig gyásznap marad, amíg saját szülőföldünkön megtűrtek vagyunk, amíg a középületeken csak idegen zászlók lengedezhetnek, amíg az önkormányzathoz, a területi autonómiához való jogunkat cinikusan kezelik.
