A közleményből tudtam meg, hogy a Dobó István Vármúzeum iparművészeti anyagában van egy „Fakult nemzeti színű zászló, puhafa nyélre erősítve. Középen „Éljen a haza 1848” felirattal”, amely Kézdivásárhelyről került a múzeum gyűjteményébe.

Azzal a céllal, hogy bár egy fényképünk legyen a Háromszékről oly messze került lobogóról, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár könyvtárközi kapcsolata révén az egri Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár igazgatójához, Tőzsér Istvánné Géczi Andreához fordultunk segítségért. Megkértük, ha lehetséges, érdeklődjék a számunkra oly becses ereklye után, és készíttessen egy fényképet róla. Az igazgatónő készséggel eljárt, a Dobó István Vármúzeum beleegyezésével méretet vett a trikolórról, és fotóját 2006 folyamán el is juttatta Sepsiszentgyörgyre. A restaurált zászló 157 cm széles és 151 cm hosszú, középen a felirata: ÉLJEN A HAZA!, alatta: 1848. Feliratából ítélve, több mint valószínű, a piros-fehér-zöld zászló az 1848 nyarán alakult kézdivásárhelyi nemzetőrség lobogója volt.

Néhány év elteltével a baróti Tortoma Könyvkiadó gondozásában Illésfalvi Péter hadtörténész előszavával megjelent a Kézdivásárhely, 1940. szeptember 13. című kiadvány. A fotóalbum lomtalanítás során egy budapesti padlásról előkerült, az erdélyi bevonulást megörökítő páratlan értékű, mintegy 180 színes diapozitív közül 24 színes fényképen a magyar katonaság kézdivásárhelyi bevonulását, az őket köszöntő, örömmámorban ünneplő városi és a környékbeli lakosságot megörökítő felvételeket tette közzé. A felvételek között a 14., 15., 20., illetve még a 26. és 28. oldalon ráismertem az addig rejtegetett, a bevonuló magyar katonák üdvözlésére dughelyéről elővett, 1848/49. évi szabadságharcból való zászlóra.

A zászló a bevonulás után visszakerült régi helyére, a padlásra.

További sorsa, Egerbe kerülése Pozder György közleményéből ismert. Egy bizonyos Jámbor János, az egri 44. gyalogezred I. zászlóaljának századosa mintegy héttel a bevonulás után, szeptember 21-én érkezett meg zászlóaljával Kézdivásárhelyre. A városban való tartózkodásuk ideje alatt egy alkalommal a Turóczi Mózes üstgyártó mester és ágyúöntő háza előtt éppen a „Kézdivásárhelyen szünidőző tanuló ifjúság” által 1904-ben felhelyezett emléktáblát böngészte, amikor hozzálépett egy idős székely ember. Az öreg „eleitől hallott ’48-as történeteket” mesélt neki, megemlítve, hogy padlásán, a szomszéd házban egy tépett ’48-as zászlót őriz. Jámbor százados megkérte, mutassa meg, amit készséggel meg is tett az öreg székely. Látva, hogy egy muzeális értékről van szó, megjegyezte, egy ilyen ereklyét nem volna szabad a padláson tönkremenni hagyni. Az idős székely kezébe nyomta a zászlót, mondván, vigye és őrizze meg. Jámbor százados még akkor lefényképezte a zászlót és az emléktáblát is. November második felében zászlóaljával visszatért Kézdivásárhelyről Magyarországra, november 28-án érkezve meg Egerbe, a magával vitt zászlót átadta Barcsay-Amant Zoltán magángyűjtőnek, az akkori egri múzeum igazgatójának, aki egykor osztálytársa volt a Ludovika Akadémián.

Barcsay-Amant levéltári kutatási céllal, esetleges „agriensét” keresve, maga is járt Kézdivásárhelyen 1941 januárjában. Megnézte a kantai templom tornyában az 1771-ben Egerben öntetett harangot, levéltári kutatásokat végzett a minorita rendházi és a kézdivásárhelyi városi levéltárban. Eredményeiről, tapasztalatairól B. A. Z. szignóval Egri harangszó a délkeleti végeken címmel az Eger című lap 1941. február 12-i számában számolt be. Cikkében megemlítette, hogy stílusából ítélve a felirat nélküli lélekharangot is „egri munkának” tartja, és azt feltételezte, „bizonyára egri volt még a két másik leszerelt harang is, melyeknek faszerkezetei még ma is be vannak építve. Ezeket Gábor Áron és Thuróczy Mózes öntötte át 1848/49-ben ágyúkká a kézdivásárhelyi maguk rögtönözte ágyúöntödében.” Szóba hozta a gyűjteményébe került nemzeti színű ’48-as zászlót is. Feltehetően a városban is tájékozódott felőle, megemlítette, hogy Jámbor százados elmondása szerint bevonulásukkor egy üzlet felett lengett, és amelyet „azután minden ünnepélyes alkalomkor elkértek”, a zászlót egy Apró nevezetű festékkereskedőtől szerezte meg, „aki 22 éven keresztül életveszéllyel rejtegette”.

Barcsay-Amant Zoltán nagyobbrészt hadtörténeti jellegű gyűjteménye – melynek egyik becses példánya volt a kézdivásárhelyi ’48-as zászló –, mivel a Várásatási Bizottság 1939-ben felbontotta a szerződést, 1940 elején leköltözött a vár alá, az úgynevezett Galsay-házba. A háború alatt Barcsay-Amant műtárgyai nagyobb részét darabonként értékesítette, felszámolva a gyűjteményét. Szerencsére a zászló eladására nem került sor, gyűjteménye maradványával minden leltári napló nélkül 1951-ben az új Heves-Egri Múzeum birtokába, az akkori Buttler-házba került. Miután a Honvédelmi Minisztérium 1957-ben az egri vár egész területét átadta a városi tanácsnak, a múzeum felköltözött a várba, 1958-ban felvéve a Dobó István Vármúzeum nevet.

Az egri múzeum iparművészeti gyűjteményében tárolt kézdivásárhelyi zászlóról több mint harminc év múltával maga a megszerzője, az akkor már hetvenes éveiben járó, Kecskeméten lakó egykori honvédszázados, Jámbor János érdeklődött legelőször. Az 1972. március 2-i, Pozder Györgyhöz címzett levelében leírta megszerzésének történetét, és megkérte mint családi ismerőst, nézzen utána a régi lobogónak: „Nagyon örülnék, ha megvolna a zászló, ha már vállaltam a megőrzését az öreg székely előtt.” Beazonosítására elküldte az általa készített korabeli fényképet a megtépett trikolórról, és a kézdivásárhelyi emléktábla fotóját is. „A fényképpel egyeztetve kétségtelenül megállapítható volt – írta Pozder György a közleményében –, hogy a múzeum birtokában levő 62.17.1 leltári számú zászló azonos a Jámbor János által megtalált és elhozott zászlóval! Bár a zászló restaurálva van, de az így is látható szakadások és hiányok teljesen megegyeznek a fényképen is jól látható tépettséggel.”

A zászló első és egyetlen „nyilvános szereplésére” 1988. március 14-én az egri Bródy Sándor Megyei Könyvtár aulájában került sor. A Címereink címmel rendezett kiállításon állították ki, azonban magyarázatként származása nem volt feltüntetve.

Legutóbb abból az alkalomból került ki az egri Dobó István Vármúzeum raktárából, hogy 2006-ban felkérésünkre Tőzsér Istvánné könyvtárigazgató közbenjárására elővették és számunkra fényképet készítettek róla.

Talán egy kiállítás erejéig a Székely Nemzeti Múzeum újranyitása alkalmából el lehetne kölcsönözni az egri Dobó István Vármúzeumtól a számunkra, háromszékieknek, kivételesen a kézdivásárhelyieknek oly fontos ereklyét. Már csak azért is, mert e trikolór átvészelte 1849 után a megtorlás éveit, a Bach-korszakot, majd a Trianon utáni esztendőket, a Barcsay-Amant-gyűjtemény kiárusítását. Egy mementója a túlélésnek, a megmaradásnak.

Demeter Lajos írása március 16-a, a magyar zászló és címer napja alkalmából jelenik meg mai Történelmünk rovatunkban.

Az említett 1940-es kézdivásárhelyi bevonulásról a korabeli Székely Újságban olvasható: „Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek.”

A zászlós kép megjelent a következő kötetben is: Illésfalvy Péter, Szabó Péter: Erdélyi bevonulás, 1940, Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2010.